Ayumu

Tizenkettedik fejezet (+18)

Annyira reszketek, hogy alig bírok térden maradni. A gyomrom fáj, hányinger önt el, ahogy Gazdám megáll előttem. Nem merem felemelni a fejem, hogy ránézzek, hiszen tudom, mit látnék a tekintetében. Elárultam, hazudtam neki, megcsaltam, hiszen majdnem lefeküdtem az öccsével. Hiába magyarázkodnék, nem hinne nekem, hiszen látott minket és valószínűleg tisztában van vele, hogy élveztem Satoru-sama minden érintését. Annyira szégyellem magam, hogy legszívesebben elsüllyednék. Ám lehet, hogy hamarosan így is, úgy is hat láb mélyen fogok feküdni, vagy akár egy folyó fenekén, hiszen Hiroki-sama nem fog arra időt szánni, hogy eltemettessen egy ilyen szégyentelen szajhát, mint én. A zokogás ráz, ám nem merek hangosan sírni, nehogy még jobban magamra vonjam a haragját. Könnyeim megállíthatatlanul ömlenek szememből, majd folynak végig az arcomon, hogy aztán lecsepegve magukba szívja őket az alattam elterülő puha, vastag szőnyeg. Csak halkan merek szipogni, de tudom, ez csak ront a helyzetemen.

Hiroki-sama nem sok időt tölt előttem, ellép, majd valami vékony anyag hullik meztelen testemre. Egy lepedő, eszmélek rá, vagy egy nagyon vékony takaró lehet. De nem értem a dolgot, kérdezni, vagy felnézni pedig nem merek.

– Ayumu! – szólal meg végül Hiroki-sama, én pedig kihallom a hangjából, hogy most nagyon mérges. Összerezzenek, majd összehúzom magam, mint a verésre kész állat. – Menj a szobádba, és szedd rendbe magad! Később majd benézek hozzád és akkor elbeszélgetünk.

– I... igen... Hiroki-sama... – suttogom alig hallhatóan, majd remegő térdekkel felállok és elbotorkálok az ajtóig.

Odakinn összefogom magamon a lepedőt, aztán valahogy, émelygő gyomorral és tétova léptekkel eltántorgok a szobám ajtajáig. Magam sem tudom, hogy vagyok rá képes, de amikor becsukódik mögöttem a szobám ajtaja, csak a földre rogyok. Annyi erőm sincs, hogy a fürdőszobáig kússzak, pedig ha megszegem a gazdám parancsát, akkor csak még jobban magamra fogom haragítani. De nem hiszem, hogy lehet még rosszabb a helyzet, miután látott engem a testvérével. Elfog a sírás, de nem merek hangosan bőgni, csak halkan szipogok és sírok, miközben minden erőmet összeszedem és a fürdőbe vonszolom magam.

Miközben a lepedőt a szennyeskosárba teszem, feltűzöm a hajam, majd beállok a zuhany alá – direkt épphogy langyosra állítva a vizet, elvégre a meleg fürdőt nem érdemlem meg ezek után – azon gondolkodom, hogy csoda, amiért Hiroki-sama nem vonszolt ki hajamnál fogva, nem rugdosott össze, nem vágott a falnak és most éppen nem egy ostorral korbácsol félholtra. Talán még annyira sem tart, hogy megverjen, mert még ezt sem érem meg neki. Lehet, hogy meg akar erőszakolni, amit meg is érdemelnék. De talán már hozzám sem akar nyúlni most, hogy az öccse bemocskolt. Ha kiderül, hogy egyszer már leszoptam Satoru-samát, méghozzá nem sokkal az idekerülésem után, valamint, hogy a testvére már az első éjszakám után megcsókolt, valószínűleg szíjat hasít a hátamból, vagy azonnal megszabadul tőlem. Megérdemelném, nem is értem, miért kínzom magam ilyen gondolatokkal. Hiszen ez lenne a normális, megszabadulni attól, aki csak bajt és kellemetlenséget okoz. Ezek után biztosan nem visz el ma délután sétálni, arról nem is kell már álmodnom sem. Pedig milyen jó lett volna megnézni, mi van a kapun túl. Néha a gazdáim elvittek magukkal, de ilyenkor mindig bekötötték a szemem, hogy ne nézelődjek és kizárólag csak autóval utazhattam. Sétáról szó sem lehetett, vagy ha igen, és vendégségben, akkor is csak nyakörvvel és pórázzal, hátrakötött kézzel, hogy ne mehessek sehová, ne érhessek senkihez és semmihez. Vajon Hiroki-sama is adott volna rám nyakörvet és pórázt? Valószínűleg nem, ő nem olyan ember, nem olyannak tűnik, mint aki így bánna a petjével. Erre elárulom, így mutatva ki a hálámat. Csak magamat okolhatom, ha megbüntet és még csak nem is hibáztathatom. Mindig én vagyok a rossz, a hibás, akinek büntetés jár, nem szeretet, vagy dicséret.