Ayumu

Ötvenkettedik fejezet

A szívem a torkomban dobog, ahogy a taxi megáll velünk a Yoyogi park bejárata előtt. Rettenetes félek, mert Ren hangja aggodalomról tanúskodott, így bármi megeshet. Satoru fizet, majd miután mindhárman kiszállunk, elindulunk befelé a parkba. Fogalmam sincs, hol van a tó, amit Ren említett, mivel nem jártam még ebben a parkban, de Akira és Satoru ismerősek errefelé, így elkalauzolnak.

A hideg idő ellenére rengetegen vannak a parkban, főleg párok és kisgyerekes családok. Mindenki boldognak tűnik, minden békés, sehol sem látok semmi fenyegetőt. Persze, talán ez csak a látszat. Az idegességem nem akar szűnni, így Akira gyengéden megszorítja a vállam.

– Minden rendben lesz, Ayucchi – mondja magabiztos hangon. – Ha bárki bántani merné Ren-chint, majd mi elintézzük az illetőt. Ugye, Sato-chan?

– Ahogy mondod, haver! – vágja rá Satoru. – Senki sem ússza meg, aki a barátunkkal szarakodik.

– De hát Akira nem is ismeri Rent – mondom, miközben már fel sem tűnik, hogy Akira őt is becézgeti. – Sosem találkozott vele.

– Az mellékes – von vállat Akira. – Aki a haverod, az nekem is haverom. Különben is, biztos rendes srác lehet, ha ennyire közel áll hozzád.

Hálásan nézek Akirára. Számára Ren egy idegen, mégis segíteni akar neki. Tényleg igazi barát, ráadásul felnőtten viselkedik, sokkal idősebbnek tűnve így, mint amilyen idős valójában. Persze, neki is hamar fel kellett nőnie, de hozzám képest nagyon önálló. De ettől még nem vagyok nyugodtabb. Mi van, ha Rent valaki olyan üldözi, aki ellen Satoru és Akira is kevés? A volt gazdáim közül a legtöbbnek voltak emberei. Testőrök, meg hasonlók, akik olykor nemcsak megvédték, de a piszkos munkát is elintézték. Tudom, hogy engem is elástak volna valahol, akár élve is, ha parancsot kapnak rá. Egyszer az egyikük, amikor a gazdám parancsára alaposan elvert, megjegyezte, hogy ez nem személyes, mert nem táplál ellenem ellenséges érzéseket. Mindössze parancsot teljesített, ezért nem is tudtam neheztelni rá. De nem is tudtam megkedvelni. Ha Rent ilyen emberek üldözik, akkor komoly a gond, de nem tudom, hogy ilyen helyzetben hogy tudnék segíteni neki.

Hamarosan odaérünk a tóhoz, ahol megpillantom Rent. A hídon áll, és mikor megpillant minket, addig aggodalmasan feszes arcvonásai mintha kissé kisimulnának. De látom, hogy a kezei ökölbe szorulnak és az egész testtartása merev.

– Eljöttél – mondja, miközben odasétálunk hozzá. – De azt kértem, hogy egyedül gyere.

– Szerinted elengedtük volna egyedül, ha te bajban vagy? Mi van, ha Ayumunak is baja esik? A bátyám elevenen nyúzna meg – szólal meg Satoru. – Ő Akira, a barátom, és egyben Ayumu barátja is.

– Shueishi Akira – mutatkozik be Akira. – Örvendek, Ren-chin – kacsint rá a fiúra, mire meglepetten pislog. De aztán tartózkodóan biccent egyet a fekete hajú fiú felé.

– Akira mindenkinek hülye beceneveket ad, ne is törődj vele! – legyint Satoru. – Inkább mondd el, mi a gond, hátha tudunk segíteni. Ha összedugjuk a fejünket, akkor biztosan kisütünk valamit, bármiről is legyen szó.

– Így van, Ren – bólintok, miközben a barátom gondterhelt arcát nézem. Nyúzottnak tűnik, mint aki napok óta alig aludt. Nagy baj lehet, ha ilyen feszült.

Ren körbenéz, mintha arra számítana, hogy mások is vannak itt, majd nagy levegőt vesz és sóhajtva engedi ki. Bántja valami, de nem olyasmi, amit egyszerűen meg lehet oldani. Talán csak nem egy volt gazdája bukkant fel? Könnyen meglehet, bár valószínűtlen, de megeshet.

– Igazság szerint... – Ren félbehagyja a mondatot, mintha nem tudná, hogy folytassa. Bátorítóan a vállára teszem a kezem, mire bólint egyet. – Kai-samáról van szó.