Ayumu

Ötvenhatodik fejezet

A lábam mozdul, és rohanok, amikor Aoi kilép a tető szélén. Tudom, hogy valószínűleg nem fogok idejében odaérni, de nem akarom, hogy meghaljon! Nem adhatom fel, neki sem szabad, hiszen még előtte az egész élet. Hirtelen olyan de ja vu fog el, hiszen ez már megtörtént egy fél éve. Akkor én akartam ugrani, Hiroki pedig elkapott. Most rajtam a sor, hogy megmentsem Aoi életét, hiszen bármit is tett, nem ezt érdemli. Még olyan fiatal, nem halhat meg, hiszen még mindent rendben lehet hozni. Ha nem is tudja visszacsinálni, amit tett, de bocsánatot kérhet, vállalhatja a tettei miatti felelősséget. Kell, hogy legyen megoldás.

Szinte ugrom, ahogy Aoi teste előredől, én pedig még éppen idejében ragadom meg a pulcsiját, az egyik kezemmel. A másikkal önkéntelenül is a tetőt körbevevő alacsony talpazatba kapaszkodom, úgy húzom őt vissza. Minden erőmre szükségem van, miközben Aoi ijedten felkiált és kalimpál.

– Engedj el, vagy te is leesel! – kiabál, de nem figyelek rá, csak húzom visszafelé, miközben elvesztem az egyensúlyom és hátrazuhanok. – AYUMU! – üvölt, ahogy velem együtt ő is megbillen.

A földre zuhanok, ő pedig rám, szinte kiszorítja belőlem a levegőt. Esés közben elengedem a talpazatot, majd önkéntelenül ölelem magamhoz Aoi testét. Felnyög az érintésre, a teste a ruha alatt vékony, de a bordáit nem érzem. Kell pár pillanat, mire összeszedem magam és mindkét kezemmel átölelhetem az egykori szobatársamat.

– Eressz el, Ayumu! – kiabál Aoi, de megmakacsolom magam. – Nekem már úgyis mindegy! Hagyj... hagyj meg...

– NEM! – ordítom kétségbeesve, mire Aoi döbbenten néz rám. Nem várta, hogy felemelem a hangomat. – Nem engedlek el! Ne csinálj hülyeséget, Aoi! Nem engedem, megértetted? Nem halhatsz meg, nem teheted, elvégre felelősséggel tartozol azért, amit Rennel tettél!

– Ren... ő... azt akarná, hogy... – Aoi teste remeg az ölelésemben, hallom, hogy halkan szipog és amikor felém fordul, az arcán könnyek csillognak. – Ő... gyűlöl engem...

– Nem gyűlöl – rázom a fejem, és lazítok az ölelésemen. Aoi lecsusszan rólam, és a tető széle felé bámul, mintha még mindig az a borzalmas ötlet járna a fejében, hogy véget vet az életének. – Ren mindent elmondott, ebből tudtam, mit akarsz tenni. Aggódik érted, könyörgött, hogy segítsek rajtad. Dehogy akarja, hogy eltűnj! Aoi... fontos vagy neki... nekünk. A barátunk vagy, bármit is tettél, ez nem változik.

Aoi rám néz, a szemében kételkedés, félelem, aggodalom. A tekintete éber, engem vizslat, mintha azt kutatná, hazudok-e neki. Őszintén nézek rá, nem sajnálom, az úgysem segítene. De tudnia kell, hogy tudom, min megy keresztül, hogy megértem, együttérzek vele és sajnálom őt még akkor is, ha haragszom rá. Igen, meg tudnám ruházni azért, amit Rennel tett, de nem lenne értelme. Verték már éppen eleget, ahogy engem és Rent is. Aoi pedig talán tényleg csak abból értene, de meg akarom neki mutatni, hogy lehet másképp is.

Aoi annyira összetörtnek látszik, reményvesztettnek, kimerültnek. Hirtelen az arcát a két kezébe temeti, és sírni kezd. Keservesen, hangosan sír, bömböl, sikít, ordít, én pedig nem tehetek mást, minthogy átölelem és magamhoz húzom. Az egész teste rázkódik a sírástól, miközben finoman tartom őt és próbálom megnyugtatni. Semmiségeket suttogok a fülébe, lágyan simogatom a haját, a hátát, hogy lenyugtassam. Tudom, mit él át, hiszen én is átéltem. Én is azt hittem, hogy senkinek nincs rám szüksége, még Hirokinak sem. Aztán kiderült, hogy tévedtem, Hiroki megmentett és attól kezdve minden megváltozott. Ő új életet adott nekem, ami Aoinak is kijárna. Aoi csak rossz helyen volt, rossz emberek között akik rossz dolgokat tettek vele. Ő pedig alkalmazkodott, ahogy csak tudott, hogy legalább ne bántsák állandóan. Valószínűleg őszintén szerette Riku-sant, és most, hogy ő eldobta, Aoi úgy érezhette, nincs értelme az életének. Újfent kidobták, újfent elhagyták és nem érdekelt senkit, mi lesz vele. Most pedig nincs hová mennie sem, nem úgy mint nekem, vagy Rennek.