Ayumu

Negyvenedik fejezet

Rettentően aggódom Renért, hiszen nem tudhatja, hogy Yui-san csak Kai-san unokatestvére. Elnézést kérek a lánytól, majd sebes léptekkel indulok a kijárat felé. Újra hívom Rent, de nem veszi fel, ami miatt összeszorul a szívem. Kai-san biztosan utána ment, de nekem meg szólnom kéne a többieknek. Utat török magamnak az asztalunkig, ahol Satoruék még mindig beszélgetnek.

– No, befejeztétek a bájcsevejt? – nevet ránk Satoru, majd körbenéz. – Hol van Ren-kun? Ayu-chan, mi a baj?

– Ren eltűnt – mondom tömören, mire Kaoru és Airi egyként ugranak talpra. – Meglátta Kai-sant, aki egy lánnyal volt, akiről kiderült, hogy az unokatestvére, de először mindketten félreértettük a dolgot. Aztán Ren elrohant, én veszekedtem Kai-sannal, aki szintén elrohant – hadarom szinte egy szuszra.

– Meg kell keresnünk! – vágja rá Airi, és már indul is az ajtó felé.

– Nem mehetünk mindannyian – mondja Aiden. – Valakinek itt kell maradnia, hátha Ren-kun visszajön. Ha senkit sem fog itt találni, akkor meg fog ijedni.

– Majd én maradok – ül vissza Kaoru. – Airi, te menj a többiekkel és próbáld meg felhívni.

– Én már próbáltam – mondom idegesen. – Nem veszi fel. Nem kéne felhívni a családját?

– Egyelőre ne! – rázza a fejét Airi. – Ha sokáig nem kerül elő, majd én felhívom őket, de egyelőre ne zaklassuk fel a szüleit. Az apjának így is magas a vérnyomása, nem tenne jót neki, ha esetleg ok nélkül aggódna.

Mindannyian egyetértünk, majd kisietünk a klubból. Úgy döntünk, szétválunk, Airi egyedül megy, Satoru és Aiden együtt maradnak és én is magam megyek. Nem aggódom, hogy nem találok vissza, már nem félek annyira. Ráadásul, most Ren sokkal fontosabb.

Az utcák tömve vannak járókelőkkel, pedig már elmúlt tíz óra is. Hiába, mindenki szórakozni akar szombat este. Mi is arra készültünk, de úgy tűnik, ebből az estéből már nem sül ki semmi jó. A félelem összeszorítja a torkomat, mert nem tudom, hogy Ren mire képes a jelenlegi állapotában. Biztosan össze van zavarodva, fél, retteg, csalódott és ki van bukva. Hirtelen egy fehér színű autó fékez mellettem, mire megtorpanok. Kai-san száll ki a kocsiból.

– Szállj be! Kocsival gyorsabban megtaláljuk – mondja, mire bólintok.

Beszállok, bekötöm magam, majd indulunk is. Rettentően zavarban érzem magam, ahogy az utcákat rójuk, Rent keresve. Eltart néhány percig, mire meg tudok szólalni.

– Sajnálom az előbbit – mondom halk, bűntudattal teli hangon. – Nem kellett volna olyanokat mondanom magának, Kai-san.

– Semmi baj – rázza a fejét az idősebb fiú. – Yuit rendszeresen nézik a barátnőmnek, természetes, hogy te is erre gondoltál. Meg Ren is. Úristen... El sem tudom képzelni, mit érezhet. Pedig nem volt szándékomban megbántani. – Félig rám néz. – Amúgy Mayuhara Kai vagyok, üdv!

– Ayumu – biccentek. – Nincs vezetéknevem. Ugyanolyan vagyok... vagyis voltam, mint Ren. Együtt nőttünk fel, mielőtt nyolc éves korunkban elválasztottak minket.

Kai-san csak bólint, tudomásul véve az információt. Nincs miért titkolóznom, elvégre nem titok, ráadásul ha Kai-san tudja, hogy Ren micsoda, nincs oka meglepődni.

Az utcák sötétek, rengeteg az ember és az autó, nehéz kiszúrni bárkit is a tömegben. Én közben folyamatosan hívom Rent, de nem veszi fel. Vagy nem akarja, vagy nem tudja, mert valami történt vele. Az utóbbi eshetőségre nem is akarok gondolni. Kai-sanra pillantok, látom, hogy az arca merev az idegességtől, a kezei erősen szorítják a kormányt, ujjai szinte elfehérednek bele. Rettentően félti Rent, aggódik érte, ebből azt veszem ki, hogy tényleg szereti.