Ayumu

Harmincegyedik fejezet (+18!)

Fogalmam sincs, hogy érünk haza, csak azt tudom, hogy Aiden vezet, én pedig Hiroki karjaiban remegek. Annyira rettegek attól az embertől, pedig öt éve nem láttam, de a kínzásokat, a terrort, amiben nála éltem, sosem tudtam elfelejteni. Az összes gazdám közül ő volt messze a legkegyetlenebb, ő bántott a legjobban, ő volt az, aki büntetésből egyszer bezár egy ládába egy egész napra, a kezem-lábam össze volt kötve. Annyira rettegtem, hogy el sem tudom mondani. Soha többé nem akarok visszakerülni hozzá! Soha, soha, soha!

Kétségbeesetten kapaszkodom Hirokiba, ha tudnék, szerintem bele is bújnék, hogy elrejtsen. Ő csak erősen tart, miközben egyik kezével gyengéden simogatja a hátamat, hogy megnyugtasson, de a remegésem nem akar elmúlni. Már nem sírok, arra is képtelen vagyok, csak meredek a semmibe és úgy érzem, egyetlen hajszál választ el attól, hogy darabokra törjek, mint valami törékeny üvegfigura.

Mikor hazaérünk, Hiroki leül velem a kanapéra, miközben hallom, hogy valaki fel-alá sétál, majd egy pohár kerül a látóterembe. Idegesen húzom el a fejem, a szemem is becsukom. Méreg! Biztosan méreg, vagy drog, vagy alkohol! Nem akarom meginni! Nem, nem akarom!

– Ayumu – hallom Hiroki halk hangját, mire kinyitom a szemem, és óvatosan ránézek, hátha nem is ő az. Hátha csak valaki kiadja magát Hirokinak. De ő az, tényleg ő az, meleg tekintete most aggodalomtól sugárzik. – Ayumu, kincsem, minden rendben, itthon vagyunk. Semmitől nem kell félned, drágám. Satoru hozott neked vizet, idd meg szépen, jó? Segítek.

Az alsó ajkamba harapva bólintok, miközben érzem, hogy remegő kezeim még mindig görcsösen szorongatják Hiroki ruháját. Attól félek, hogy ha elengedem, el fog tűnni, mint valami illékony szellem. Hagyom, hogy segítsen inni, de szinte gépiesen nyelem a folyadékot, oda sem figyelve, mi megy le a torkomon. Senki sem kérdez semmit, halk neszezést és suttogást hallok, aztán léptek távolodó hangját, míg végül egyedül maradunk a nappaliban. Hiroki ott ül, nem mozdul, én pedig tapadok hozzá, a szívem még mindig vad táncot jár, de nem az izgalomtól, inkább a félelemtől. El akarom mondani neki, de rettentően félek, hogy mi lesz, ha ezek után esetleg nem fogok kelleni neki. De hiszen tudja, hogy rengeteg férfi dugott meg, számtalan gazdám volt, akik mocskosabbnál-mocskosabb dolgokat csináltak velem nyolcéves korom óta. Keisuke-sama is csinálta velem, nem is egyszer, nem is kétszer, hanem minden nap, naponta akár többször is. Mindig fájt, mert ő azt szerette, ha fájdalmat okoz, testit és lelkit. Hogyan tudnék én erről beszélni, ha tilos? Azzal megszegném a legnagyobb tabut, ami csak létezik a petek között. Még egymással sem igen beszélhettünk az aukciók előtt, lévén többnyire bedrogoztak minket. A neveldében is ritkán voltunk együtt csapatostul, még enni is kiscsoportokban jártunk, és a felügyelők ügyeltek rá, hogy sose maradjunk sokáig együtt. Az veszélyes volt, mert nem egy fiú, vagy lány próbálkozott szökéssel a neveldében is, amihez társakat akartak találni. A szökési kísérleteket, az engedetlenséget pedig mindig keményen megtorolták, nem törődve vele, hány évesek, vagy milyen neműek vagyunk. Korán belénk nevelték, hogy az egyetlen célunk a gazdánk igényeinek kielégítése, a saját igényeink, vágyaink, gondolataink nem számítanak. De Hiroki mellett megtanultam, hogy én is ember vagyok, nekem is lehetnek vágyaim, saját gondolataim, saját igényeim. Ha most elvennének tőle, ha most Keisuke-sama megjelenne és elragadna, el sem tudom képzelni, mi történne. Újra visszazuhannék egy intelligens kisállat szintjére, akit élőlénynek is alig tekintenek. Nem biztos, hogy újra kibírnám, ha már egyszer kiszakítottak a megszokott életemből és megtapasztaltam a szabadságot.

A szívem lassan lecsitul, ahogy Hiroki gyengéden simogat, a hajamba csókol, nyugtatgat, de egyetlen szót sem szól, egyetlen kérdést sem tesz fel. Arra vár, én nyíljak meg neki és talán itt az idő. Tudom, hogy kíváncsi, mi zaklatott fel ennyire, aggódik értem, törődik velem, szeret engem. De annyira nehéz erről beszélni, mégis tudom, hogy magyarázattal, válaszokkal kell szolgálnom neki. Össze kell szednem magam, nem ragadhatok a múltban, hiszen Hiroki annyi mindent tett értem az elmúlt néhány hónapban, mióta hozzá kerültem. Alig négy hónap telt el azóta, hogy megkapott az apjától, mégis olyan, mintha egy év telt volna el azóta, hogy megérkeztem a Sawada villába. Nagy levegőt veszek, próbálom magam felkészíteni a dologra, majd halkan megszólalok.