Ayumu

Harmincnyolcadik fejezet

Sawada-sama jó sokáig nem szól semmit, csak mered maga elé. Meg sem merek moccanni a széken, a gyomrom idegesen rándul össze, ha arra gondolok, vajon miért hívatott ide. Talán hallott róla, hogy a múltkor összeszólalkoztam Sakura-samával? Biztosan a fülébe jutott a hír, hiszen máskülönben miért kéretett volna magához? Bár, akkor nem kínált volna hellyel, hanem csak leteremtett, majd elzavart volna. Emögött valami más lappang, de nem tudom, mi. De biztosan nem jó dolog, legalábbis nem az én számomra. Alig merek ránézni az öregre, pedig nem tűnik erősnek, de mégis fenyegető, árad belőle a tekintély, ahogy a hozzá hasonló emberekből.

– Mondd csak – szólal meg hirtelen Sawada-sama, mire felkapom a fejem –, hány gazdád volt eddig?

– Nem olyan sok – válaszolom őszintén. – Tíz, talán tizenkettő Hirokival együtt.

– És mikor adtak el először? – jön az újabb kérdés, én meg nem értem a lényegét.

– Nyolcéves koromban, uram – mondom halk, engedelmes hangon.

– Nyolc év alatt tíz, vagy tizenkét gazda nem kevés, de nem is túlzottan sok – állapítja meg Sawada-sama. Még mindig nem értem, mire megy ki a játék. – Miért ragaszkodsz ennyire a fiamhoz? Mi az oka annak, hogy nem akarod elhagyni végre, hogy tehesse a kötelességét, megházasodjon és gyermekeket nemzzen? Nehogy azt mondd, hogy szeretitek egymást, mert azt úgysem hiszem el!

– Pedig így van – mondom határozottan. – Szeretjük egymást. Már megpróbáltam elhagyni az eljegyzési partin, hiszen Ön is ott volt, láthatta. Átadtam volna őt Sakura-samának, mert azt hittem, boldog lesz vele. Mert akkor úgy éreztem, ez a legjobb mindenkinek, neki, nekem is. De még akkor is utánam jött, ő választott engem, nem én őt. Sakura-sama csak kihasználja Hirokit, egyáltalán nem szereti, csak a pénze kell neki.

– Fura, én pont Sakurától hallottam, hogy ráakaszkodsz Hirokira – néz rám összehúzott szemmel Sawada-sama. Akaratlanul nyelek egyet. – Szegény kislány sírva jött hozzám, hogy tegyek valamit, mert te nemcsak Hirokit irányítod, de vele is durván viselkedtél. Azt mondta, megfenyegetted, kutyának nevezted és megszorítottad a karját. És tudod, sokkal szívesebben hiszek neki, mint egy olcsó kurvának.

– Sakura-sama fenyegetett meg! Meg akart ütni, csak elkaptam a karját, semmi mást nem csináltam. Igen intéztem hozzá néhány keresetlen szót, de ő sem volt kíméletesebb velem! Meg akartam védeni magam, ez miért baj? – fakadok ki mérgesen. Hihetetlen, hogy az a nőszemély mikre képes, de nem tudok rajta meglepődni. Bármit megtenne, hogy mindenkit ellenem fordítson, csak megkapja Hirokit. – Sakura-sama nem akarja tudomásul venni, hogy Hiroki nem akarja őt, hogy sosem fogja szeretni és sosem fogja feleségül venni. Megmondta már neki ezerszer, de ő csak nem hagy nekünk békét! Ha nekem nem hisz, beszéljen négyszemközt Hirokival, nem leszek a közelben sem.

– Elég legyen! – szól rám Sawada-sama dühösen, mire egyből elhallgatok. – Nem azért hívtalak ide, hogy a hazugságaidat hallgassam! Ha nem megy szépszerével, majd megy máshogy, de el fogod hagyni a fiamat! Nem lesz a tiéd a vagyonunk, ezt jól vésd az eszedbe!

– Nem kell a pénze, sem a magáé, sem Hirokié! – sziszegem dühösen. – Nem a vagyonért vagyok vele, hanem azért, amilyen. Őt szeretem, nem a pénzét, meg a címeit. Csak őt!

Sawada-sama nem válaszol azonnal, csak az éjjeliszekrénye fiókjában kezd kutakodni. Kihúz onnan egy tollat és egy vastag papírköteget, majd kinyitja. Üres csekkek vannak benne, és már tudom, mire megy ki a játék. Sawada-sama rám néz, majd megfontoltan megszólal.

– Mennyit akarsz, hogy örökre eltűnj és békét hagyj a családomnak? – kérdi higgadtan, nekem meg a szemeim elkerekednek. – Tíz milliót? Húszat? Ötvenet? Mondj egy összeget, és megkapod, de akkor még ma takarodj el abból a házból az összes holmiddal együtt, te ingyenélő kis koldus!