Ayumu

Huszonegyedik fejezet

Az út csendben telik hazafelé, majd mikor hazaérünk, Hiroki-sama mindkettőnket felküld az emeletre. Akaratlanul is Satoru-samával tartok, azt hiszem, félek őt egyedül hagyni most, hogy ilyen állapotban van. Satoru-sama csak leül az ágya szélére, még a ruháit sem pakolja ki a táskájából. Mikor felállok, hogy ezt elintézzem, csak rám néz és leint.

– Semmi értelme – mondja halk, megtört hangon. – Ahogy apámat ismerem, az első géppel küld is Szibériába. Biztos szerzett már nekem helyet valami eldugott katonai iskolában kinn a semmi közepén. Minek csomagoljak ki? Csak újra be kéne csomagolnom.

– Ne kenődjön így el! – mondom, bár tudom, hogy nem biztos, hogy fel tudom vidítani. Annyira maga alatt van. Még sosem láttam így senkit, pedig sok házban fordultam már meg rövid életem során. – Hiroki-sama azt ígérte, hogy segít magának, akkor pedig bíznia kell benne, nem?

– A bátyámat is apánk rángatja pórázon – sóhajt fel Satoru-sama. – Ha valami nem tetszik neki, a végén kirúgja a bátyámat a cégtől, sőt, talán itthonról is és befagyasztja a számláját. Apánk bármire képes, hogy azt történjen, amit ő akar.

Nyelek egyet. Pontosan tudom, hogy Sawada-sama mire képes. Hiszen engem is ki akart dobni, holott ő vett meg ajándékba a fiának. De azért bízom benne, hogy Satoru-sama nem megy el és Hiroki-sama kitalál valami jó megoldást, ami mindenkinek megfelelő. Bár én is tudom, hogy kicsi az esélye, hogy gazdám meg tudja győzni az apját, de csak ki tud találni valamit. Csak nézem Satoru-samát, amint magába roskadva ül az ágyon, és nem tudom, mit tehetnék.

– Tudod – hallom meg hirtelen Satoru-sama hangját, mire odanézek –, azt hiszem, mégis jó, hogy apánk nem nekem vett meg. Ha én kaptalak volna meg, már biztosan véresre dugtalak volna párszor, vagy akár félholtra is vertelek volna az első nap.

– Nem maga lett volna az első – mondom csendesen, amivel felkeltem Satoru-sama figyelmét. – Sok gazdám volt Hiroki-sama előtt, és nem mindenki bánt jól velem. Sokszor félholtra megvertek, ájulásig dugtak, eltörték a karomat, megégettek cigarettával, éheztettek, bezártak, kutyaként sétáltattak az udvaron, lelöktek a lépcsőn csak úgy, élvezetből – mesélem, amitől Satoru-sama szemei egyre jobban kikerekednek. Látom bennük a borzalmat, hogy el sem tudta képzelni, milyen életem lehetett. – Hiroki-sama kedves velem, de az elején benne sem bíztam. Féltem, hogy ő is csak olyan lesz, mint...

– Mint a többi gazdád, igaz? – kérdi beletörődve a fiatalabb fivér, mire bólintok. – Amiket... veled tettek az... borzalmas. Én is kegyetlen voltam hozzád, de sosem jutott volna eszembe lelökni téged a lépcsőn, vagy félholtra verni, vagy akár éheztetni. Sajnálom, hogy olyan kegyetlen voltam veled, Ayumu. Meg tudsz bocsátani?

– Sosem haragudtam magára – mondom őszintén, hiszen így van. Féltem Satoru-samától, de sosem éreztem haragot, vagy gyűlöletet iránta. – Csak rajtam vezette a feszültségét, emiatt nem tudom okolni, Satoru-sama.

– Hogy tudsz te ilyen jószívű lenni? – kérdi Satoru-sama keserves hangon. – Megaláztalak Akira előtt, leszopattam magam veled, ugráltattalak, mindenfélének neveztelek, megfélemlítettelek, te meg nem haragszol, sőt, még vigasztalni próbálsz.

– Mert tudom milyen érzés, ha valakinek fáj odabenn – mutatok a mellkasomra, és leülök mellé. – Maga nem rossz ember, Satoru-sama, csak rossz dolgok történtek magával. Azt hitte, egyedül van, hogy senki sem szereti magát, pedig ez nem igaz. Ott van Hiroki-sama, Akira és én is. Meg Aiden is.

– Az a félvér korcs?! – hördül fel Satoru-sama. – Mégis, mit akar az tőlem?! Hiszen nem is rendes japán, csak félig!

– Szerelmes magába, Satoru-sama, csak fél bevallani – mondom halkan, mire ő döbbenten néz rám. – Szereti magát, már nagyon régóta, de tudja, hogy maga gyűlöli őt. Ezért nem merte elmondani magának, mert tudta, hogy maga úgyis csak kigúnyolná és visszautasítaná az érzéseit. Aggódott magáért, amikor kórházba került, de nem merte meglátogatni, mert rettegett attól, hogy maga mit szólna hozzá.