A biztos pont

23. Fejezet

Levi:

Már tényelg mindenhol kerestem Erent, de nem találom. Ez a gyerek egyszer csak felszívódott. Megcsinálta a reggelit, majd elviharzott és nincs meg. Mondjuk ebédre csak előkerül, talán.

Bár a tudatlan állapot nem tartott sokáig, hiszen a padlásról hangok jöttek. A hangokat felváltották a dallamok, majd kész zene alakult ki. Hihetetlenül gyönyörűen gitározik, tényleg tökéletes, túl tökéletes.

Még egy ideig hallgattam, ahogy ellepi az egész házat a húrok pendülése. Viszont nem bírtam tovább és felmentem hozzá. Az ablakban ült, a kezében hangszerével, ami érkezésem pillanatában elhallgatott.

- Megyek, csinálom az ebédet. - Szólalt meg csilingelő hangján.

- Nem ezért jöttem. -

- Akkor minek köszönhetem a látogatását Hadnagy? - Leültem és elkezdtem lapozgatni az előtte heverő füzetet.

- Jöttem hallgatni a nagy zenészt. - Mosolyogtam rá, de ő csak elpirult és lehajtotta a fejét.

- Tudod itt nincs zeneszobám. Sajnálom, hogy zajongtam. - Lágyan az arcára simítottam, mire szinte kezembe bújt.

- Nehogy zajnak merd ezt nevezni. - Dorgáltam meg a balgaságáért.

- Oké, oké.

- Mikor írtad ezeket a dalszövegeket? - Letette a kezéből a gitárt és az ölembe hajtotta fejét.

- Egészen kiskorom óta írok, de vannak egészen frissek is. - apró köröket rajzolt a zérdemre, én meg a haját birizgáltam.

- De miért kevés a szomorú szöveg? - Átfordult, így most láthattam gyögyörű szemeit.

- Mert abból volt elég, nem kell a zenében is azt hallani. A gitár és a korcsolya elfeledteti velem a rosszat, szeretnék vidám dalokat írni. - Csodálkozva figyelem, ahogy áradozik az élete apró örömeiről.

- Szüleid beleegyeztek abba, hogy zenélj? - Megrázta a fejét és még vidámabb lett.

- Senki nem mondta, hogy tudnak is róla. A szekrényem hátuljában van egy kis ajtó, ami egy apró szobába vezet. Ott minden hangszigetelt, így tudok nyom nélkült gitározni. - Wow, nem is gondoltam, hogy ilyen agyafúrt dolgokkal cselezi ki őket. - Bár néha csak elbújok oda.

- Akkor innentől legyen ez a te zeneszobád. - Szemei felragyogtak és hatalmas mosoly kúszott a szájára.

- De lent hallani, hogy játszom rajta.

- Naés, mi a baj vele? Senki nem ellenzi, akkor már dühöngve jöttek volna fel, hogy hagyd abba. - A gondolatba én és Eren is elmosolyodtunk.

- Köszöm... - Hangzott az egyszerű, de mindent elmondó válasz.

- Szívesen...

Néhágy perc még csendben telt, de utána visszaült a helyére és kezébe vette a gitárját. Egy lassú és halk dallamot játszott, amihez még dúdolt is. Csak rá kellett nézni és megértettem minden elhangzott szavát. Egy másik ember ül előttem, egy másik Eren, aki boldog és akit nem terhelnek a világ gondjai. Minden bajt és bánatot a hangszerén vezet le. Elveszi tőle azt ami nem oda való.

Egy másik dalt kezdett el játszani, némileg hangosabban és fürgébben. Ezt már nem csak dúdolta, énekelt is hozzá. A szöveg nem jutott el a fülemig, csak a bársonyosan csilingelő hangja. Ahogy apró ujjai lefogják, majd pengetik a húrokat. És a mindent überelő boldogság, ami belőle árad.

A következő dal viszont szomorú volt, az arcán se látszott akkora öröm. A húrok lassan pendültek meg, a helyiség lomhán verte vissza a bánat hangjait. A szöveg pedig egyértelmű volt. A szülei és az ő kapcsolatát írta le, az élet nehézségei egy dalban, amit valószínüleg én hallhatok először. A végén egy kösza könnycsepp gördült le az arcán. A gitárt letette én pedig egy szoros ölelésbe vontam, sírni kezdett, de nem mondott semmit. Csendben szenved én pedig nem tudok neki segíteni máshogy, csak azzal, ha megvígasztalom.