A biztos pont

7. Fejezet

Eren:

Hangokat hallottam a konyha felől, de nem azokét, akiket ismerek. Ezek ilyesztőek voltak, azok a tipikus feketeöltönyösek.

- Nem húzhatjuk tovább, nemsokára hazaérnek a szülei. - Hallottam meg hadnagyom rekedtes hangját.

- Akkor még ma beszélek a kedves szülőkkel és közlöm a feltételeket. - Szólalt meg Hernyószemöldök. A csapat oszolni kezdett és a lépcső sorban megnyikordult.

- Eren! Gyere le reggelizni. - Kibújtam a takaróm meleg, ölelő karjai közül és elindultam lefele.

Mikor kiléptem az ajtón finom illatok csapták meg orromat. Hangos kacajok és vidám beszélgetés jutott el a fülemig. Olyan volt, mint mikor Maryvel verseny után együtt ebédeltünk. Békés és felhőtlen a hangulat, de amint megláttak abbahagyták.

- J-jó reggelt! - Köszöntem a rémisztő társaságnak.

- Reggelt! - Fordult vissza Erwin az asztalhoz.

Az étkezés teljesen csenben telt, ami már őrjítő volt. Amikor befejeztem, a tányéromat a mosogatóba raktam, megköszöntem és felfele igyekeztem. A szobában egyedül tudtam lenni, de hiányzott a korcsolya és a gitár is. Nem voltam ilyen sokáig nélkülük, szinte üresnek érzem az életemet.

- Hozd le a gyereket! - Kiabált Erwin és Hange vidám léptekkel indult meg felém.

- Hello! Cukorborsó, gyere le velem a nappaliba! - Megindultam mögötte, de rossz előérzetem volt a dolgokkal kapcsolatban.

Mikor leértem azonnal megkötöztek és ragasztószalagot nyomtak a számra. Megijedtem és a könnyeim is elkezdtek hullani. Leráncigáltak a pincébe és a jól ismert láncaimat is rám rakták.

- Hallo! - Szólt bele anya csilingelő hangon a telefonba.

- Nálunk van a kölyke, ha látni szeretnék még, akkor jól nézzék meg a vagyonukat. - Erwin nem is tudja azt, amit én. Annyira naívak.

- nghh... Mghhn... - Bróbáltam szóhoz jutni, de...

- Holnap újra hívom, de akkor már választ várok a részükről. Hajlandóak százmillió yent adni a kölyökért? - Erwin kinyomta és felém fordultak és levették a ragasztószalagot.

- Tévedtek! Túl sokat kértek tőlük. - Oldoztak el mindenhol máshol is.

- Ezt, hogy érted? Óriási vagyonuk van, te pedig a gyerekük. Miért lenne sok? - Valóban nem tudnak semmit, de akkor ez azt jelenti, hogy jól tartottam az állcát.

- A szüleim max tízezret fizetnének, de azt is vonakodva. Úgyhogy a nyakatokon maradok életetek végéig. - A szemeik csalódottságot és sajnálatot tükröztek.

- Ami azt jelenti, hogy nem fogunk pénzt kapni? - Tapintott rá Hange a lényegre.

- Én... Sajnálom, de nem érek annyit amennyit ti szeretnétek. - Kezdtem el a földet páztázni és lassan folytak végig arcomon a könnycseppek.

- Eren... - Hange guggolt le mellém és kezdte el simogatni a buksimat.

- S-sajnálom, hogy...nem vagyok jó semmire. - Most már végleg eltörött a mécses. Hangtalanul zokogtam és bántam, hogy velem kezdtek.

- Nem a te hibád kölyök. A szüleid szívtelen férgek. - Nyugtatott a Hadnagy, de csak még rosszabbul éreztem magam.

- Most... Most felmegyek inkább a szobámba. - Tápászkodtam fel a földről és indultam el az idegen, de mégis védelmező szoba felé.

- Majd szólok, ha kész az ebéd. - Szólt utánam.

- Nem kell köszönöm. Nem vagyok éhes. - Bezártam az ajtót magam mögött és befeküdtem az ágyba.

Mindennek olyan illata volt, mint Hadnagynak. Végre biztonságban érzem magam, bár ezt az elrablóm ágyában érzem. Kicsit szánalmasan hangzik, sőt nagyon.

Nemsokára kopogtattak az ajtómon, de semmi kedvem nem volt beengedni a hívatlan látogatót.

- Eren kérlek nyitsd ki az ajtót. - Odavánszorgtam és elfordítottam a kulcsot a zárban.

- Gyere be! - Mondtam és egy ajtónyitódást hallottam, lépteket nem.

- Miért nem élsz úgy mint a többi gazdag gyerek? - Szegezte nekem a kérdést.

- Mert nem vagyok gazdag! - Adtam az egyszerű választ.

- Ezt, hogy érted? - Hát nem valami eszes az én Hadnagyom.

- Úgy, ahogy mondom. A szüleim nem kezelnek gyerekükként. Nem tudják kik a barátaim, nem tudják mik a hobbiaim, csak az érdekli őket, hogy ne csináljak hülyeséget. - Folytak le megint könnyeim.

- Te bőgőmasina, miért sírsz mindenen? - Tudom, hogy nem kéne, de mit tehetnék ellene?

- Mert fáj. Tudom, hogy van, de mikor valaki felhívja rá a figyelmet, akkor az nem kellemes. - Ült le az ágyam végébe és kitára karjait.

Közelebb mentem és villám sebességgel bújtam az ölelésébe. Elmondhatatlan érzés fogott el, egy pillanatra boldog voltam, szerettem és éreztem, hogy számítok.

- Sajnálom, kicsi gombóckám! - Felkaptam rá fejem és acélos tekintetét páztáztam.

- Miért vagyok gombóc? - Kérdeztem meg az általam vélt legfurább megnevezés mivoltát.

- Mert amikor félsz, zavarban vagy, szomorú vagy, akkor összegömbölyödsz. De tudod, ilyenkor vagy a legaranyosabb. - Elvörösödtem és mellkasába fúrtam a fejemet. A szíve isszonyatosan gyorsan dobogott és mikor felnéztem az arca pirosabb volt mindennél.

- Hadnagy... miért vagy zavarban? - Ennek a kérdésnek hatására megpróbálta eltakarni az arcát. - Megfogtam a kezét és elvettem feje elől.

- Mert, ilyen imádnivalóan cuki vagy. - Most már én is vörös voltam teljesen és a fejemet takarásképp mellkasára hajtottam.

Így maradtunk percekig, míg el nem zsibbadt a lábam. Gondoltam póztváltok, ezért ezkezdtem mocorogni.

- Erenh! Ne! - Kezdte el szaporábban venni a levegőt. Felnéztem rá, gyönyörű volt az arca. Nem értem miért, de megálltam és csak figyeltem őt.

- Eren kérlek szállj le rólam. - Eltolt magától, de még nem álltam fel.

- Miért? - Rámnézett és láttam, hogy nem akarja megmagyarázni.

- Mert mosdóba kell mennem. - Vágta rá talán túl hirtelen is.

Megtámaszkodtam és az ágy vége felé evickéltem, de megbotlottam és az ölébe estem vissza. A kezem pedig ágyékához tévedt.

- Ahh! - Szaladt ki a száján egy halkabb nyögés.

- Hadnagy... - Nem tudtam mit mondjak erre. Gyorsan felállt és kiviharzott a szobából.