Dimenzió vándor

49.fejezet

Lola

Lassan nyitom ki a szemem. Először nem hallok tisztán, mintha víz alól jönnék fel, aztán megis csak beszürödik valami a hallójáratomba. Egy ütemes sípolás.
Nagy erőlködésembe telik, mire oldalrafordítom a fejem. Melletem egy olyan gép pityeg idegesítően, amiket a korházi jelenetes filmekben látunk. Mutatja a pulzusom, a légzésem, még görbét is rajzol. A karomban egy infúziós tű van, és bevallom nem túl bizalomgerjesztő látvány. Nyílik az ajtó, és mily meglepő: egy fehér köpenyes nő lép mellém.
- Csak hogy felébredtél - mosolygott rám barátságosan. Erre most mit lépjek? Nem lehetek kő bunkó, még akkor sem, ha csak megjátsza. Frissen ébredve kicsit sem érzem magam rafináltnak. Mondjuk a friss, az elég túlzás. Olmos súlyúnak érzem a nyelvem, és az agyam is lomhább mint kellene.
Kezet nyújtott nekem.
- Had mutatkozzam be. Doktor Eleonora vagyok, és én leszek a kezelőorvosod- nagyon megkellet erőltetnem magam, ha kezet akartam fogni vele. Megvárta, míg csiga lassúsággal elfogadtam a felém nyújtott jobbját. Most néztem meg magamnak kicsit jobban. Szív formájú arca volt, amit az ében fekete haja keretezett, ami szigorúan összevolt fogva. Szemei zöldek, mint a moha az eső után, talán kissé vizenyős is, de lehet a sok munka miatt ilyen. Apró hold alaku heg volt a bal arca sarkában, amit csak azért vettem észre mert észre akartam venni. Beleakartam vésni az emlékezetembe ezt az arcot, bár nem tudom miért. A szája kivolt rúzsozva, de nem tolakodóan, épp csak annyira, hogy legyen egy kis rózsaszínes árnyalata. Csinos volt. Nagyon is.
- Lola - mutatkoztam be én is csak a keresztnevemmel, ahogyan ő tette. Elmosolyodott. Vagy azért mert a kezében szorongatott karton, amit csak most szúrtam ki, nagy valószínűséggel az enyém, és a nevem is benne volt, vagy mert  biztatásnak vette, hogy szóba állok vele, és eddig nem igazán voltam ellenséges. Mondjuk nehéz úgy harciasnak lenni, ha levagy szedálva, de mintha még így is megkönnyebbült volna. Felállt, majd babrált az infuziómon valamit, amitől lassabban csepegett a kis harangba. Odasétált az ablakhoz. Ablak? Eddig felsem tűnt hogy ennek a szobának ablaka van. Kinyitotta, mire kellemes meleg szellő csapta meg az arcom. Kissé mintha élenkebbnek éreztem volna magam. Első gondolatom az volt, hogy akkor akár kiis mászhatok az ablakon, de amint kinéztem rajta elis vetettem ezt a gondolatot. Hegyek voltak körülöttünk. És távolabb hatalmas kék horizont uszott el, olyan ami csak a tengerpartok jellegzetessége. Mibe, hogy ez egy sziget? Nagy tétekben mernék rá fogadni. Kicsit jobban beleszippantottam a levegőbe, és ott volt a jellegzetes sós illat is. Probáltam nem kimutatni mennyire levagyok törve, hogy nemn lehet szárazföldi úton menekülni, de szerintem a doki kiszúrt valamit, mert gyanakvóan méregetett.  Aztán visszavarázsolta az arcára a barátságos maszkját.
- Mit gondolsz tudsz setálni? Bizonyára  te is hamar szeretnél szabadulni innen, és minnel hamarabb kezdjük a kezelést annál előbb hazamehetsz - ajánlott egyfajta kompromisszumott. Az arca mosolygott, de a szeme nem. Valyon megemlítsem neki, jobban kellene igyekeznie, hogy a mű mosolya valódinak tűnjön?
- Megprobálhatok felállni, de elég gyengének érzem magam, ha őszinte akarok lenni - mondtam inkább ezt.
Óvatosan felültem, mire megszédűltem, és egy kar tartott meg, hogy ne rogyjak vissza.
- Csak óvatosan - Felkaptam a fejem, talán túl gyorsan is, de mire kitisztult a kép egy tippjeim szerint nálam alig idősebb aranyszőke, szürke szemű srác nézett farkasszemet velem. Bennakadt a levegőm. Hülye hormonok. Szeplői voltak, alig észrevehetőek, és kicsit fura formájú orra. Mintha egyszer eltörték volna, és rosszul fort volna össze. Azt hihetnénk ront a megjelenése, de tökéletesen összképet alkotott a markáns, kocsit szögletes arcával. Azt hittem először hogy ápoló, de mikor eltudtam szakadni végre az arcától, megtudtam nézni magamnak. Izomtrikó volt rajta, fekete, ami kiemelte a szőke göndör fürtjeit. Mint egy angyal, aki a freskokról lepett le, csak kevésbé pufok. Inkább atletikus.
- Leonard vagyok - mondta csak így egyszerűen. Érdekes bemutatkozás. - Én leszek a  társad, a kezelés alatt - közölte mosolyogva, de az övé olyan őszinte és zavartalan volt, hogy kis gödrök képzőttek tőle az arcán. A döbbentem az arcomra lehetett írva amikor visszafordultam az orvosnőhöz hagyarázatért.
- Minden kissé problémás kezeltünk mellé kirendelünk általában egy társat. Leo dolga az lesz, hogy megmutassa, neked az intézményt. Mégis csak jobban hisz az ember egy fajtájabelinek. Korbevezet majd, és láthatod nem áll szandekunkban bántani, sokkal inkább segíteni akarunk rajtad - adott magyarázatot. Ez nekem hirtelen így túl sok, a fejem még túl kotyagos, de a lényeget felfogtam. A nyakamba varták ez a freskorol lemaszott tuningolt angyalka utánzatot. Lenéztem a lábamra, mennyire értenek ők azzal egyet, hogy felkellene innen állni, és bejárni ezt az egész helyet, amitől eddig olyan nagyon profin sikerült távol maradnom. Megláttam a padlón a papucsom. A sajátom. Hogy kerül ide a saját papucsom? Hirtelen tört rám, hogy mostmár nem mehetek haza. Anyu juottt eszembe, aki ketségbeesett az eletünésem miatt. Égett a szemem, de nem fogok bőgni. Amíg beletornáztam magam a papucsomba, volt indokom lefelé nézni. Ezidő alatt sikerült visszanyelnem a könnyeim is.
- Mehetünk - néztem fel magabiztosan, belekapaszkodva a gurulós infuziós alványomba.