Dimenzió vándor

20. fejezet

Lola

Mikor kinyitom a szemem a kollégiumi szobában voltam. Uzziel karjaiban. Csak nem felcipelt az emeletre? Úram Isten! Vajon mit gondolhattak a többiek, amikor megláttak?
Sietősen kihúzza alólam a karjait. Álomittas, kótyagos fejjel is látom, hogy zavarban van. Mint egy kisfiú, aki megszeppent. Ilyet sem látni mindennap. Már csak ezért megérte felriadnom.
- Én csak... Felhoztalak. Elaludtál a kocsiban és... - dadogta. Minden egyes szavánál hátrált egy lépest. Mintha a közelemben rosszul lenne. Szegény. Nagyon nagyon zavarban van. És ekkor még enyhén is fogalmaztam Bevallom élvezem a helyzetet, de nem bírom tovább nézni a szerencsétlenkedéset. Ahhoz túl fáradt vagyok.
- Köszönöm, hogy elhoztatok. Mond meg anyukádnak is, hogy hálás vagyok - mondtam. Uzziel biccentet. Szerintem ha akart volna sem tudott volna egy értelmes szót kimondani. Szinte kirohant a szobából majd a beálló csendben összenéztünk. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Uram atyám! Láttad az arcát? - kérdezte Ana két nevetés között.
- Igen. Szegény! Rá volt írva az arcára, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld - válaszoltam. Miután jól kinevettük szegényt én is kérdeztem tőle.
- Nem vagyunk mi kárörvendőek? Így kinevetni szegényt - csóváltam a fejem. Nem válaszolt azonnal. Csak remélhetem, hogy Uzziel nem hallotta ahogy kinevettük.
Ana inkább elterelte a témát.
- Mi történt a lábaddal? Hogy sikerült tesin így elintézned? - mutatott a bokámra.
- Szerintem Betti szervesen részt vett benne - fintorogtam.
A velem szemben ülő vöröske megforgatta a szemeit.
- De mért utál ennyire? Hiszen jó ha két szót beszéltetek - értetlenkedett.
- Hát ez az. Én sem tudom mért utál ennyire. Bár azt hiszem... - nem fejeztem be a mondatot. Hiszen ostobaság. Még kimondani is. Nem rég vagyok csak itt. Butaság lenne ilyet kijelenteni.
- Szerinted azért utál, mert féltékeny amiért Uzzielnek - és az Uzzielnél idézőjelet formált az ujjaival - bejössz?
- Mi? Dehogy! Uzzielnek - és most én formáltam idézőjeleket- ezerszer jobb izlése van - mondtam. Ez ostobaság.
- Honnan tudod, hogy nem vagy az izlésének megfelelő? - kérdezte vigyorogva.
- Csak rá kell nézni. Ő egy felső kategóriás díszpéldány - vigyorogtam vissza. - Nem kezdene ki olyan átlag alattival mint én.
- Hát nekem úgy tűnt nagyon is kikezdene veled - kacsintott rám.
- Rosszul láttad. Ő csak... - de nem engedte hogy befejezzem. A szavamba vágott.
- Betti féltékenysége nem alaptalan. Láttad az előbb mennyire zavarban volt amikor rápillogtál? - kérdezte, miközben hevesen pislogott, int akinek a szemébe ment valami.
- Te nem vagy normális. Nem tudom mit láttal de...

- Hát azt láttam, hogyha nem lettem volna itt, simán neked esett volna miután felébredtél - csücsörített.
Hozzávágtam egy párnát. Éreztem hogy lángbáborúl az arcom.
- Hagyd abba! - parancsoltam rá. Visszadobta a párnát.
- Legközelebb hívj fel, és én addig felszívódom. A világért se akarnálak zavarni titeket - nevetett ki. Őrültség amit beszél. Csak egy hete meg egy napja vagyok itt. Uzziel nem kedvel engem úgy. Inkább a töri ötösét látja bennem. Sóhajtottam egyet lemondóan.
Ana hozott nekem nedves törölközőt, felpolcoltuk a lábam, és hogy ne unatkozzak utánozta Bettit. Hozzáteszem elég jól. Az egész iskolában ő a méhkirálynő. Az alsóbb évesek is ismerik. A lányok többnyire utáljak, de nem teszik szóvá, a fiúk meg nyál csorgatva futnak utána. Olyan mintha egy nyomi tiniregény "anarchiára épülő középsulis évek" stílusú sztorijába csöppentem volna. És én lettem volna ebben a sztoriban a szánalmas lúzer.
Hova kerültem?