Dimenzió vándor

25. Fejezet

Lola

Elfogok késni. Elaludtam. Ahj mért vagyok ilyen ügyetlen. Felszáguldok az emeltre. Mikor beérek  látom mégsem késtem el annyira, mert sötét van az osztályteremben. Amikor belépek valaki mögém lép, és a csuklom köré kulcsolja az ujjait. Megijedek és talán ennek hangot is adok, de reflexből gyomorba vágom a támadom. Hallom, ahogy bennakad a levegője és fájdalmasan felnyög. Valaki berohan mellettem: Uzziel.

Annyira mérges leszek nem is hallom mit mond a barátjának. Gondolkodás nélkül visszateleportálok a szobámba- Bence nem láthatott mert valószínűleg a földön fetrengett, a barátja meg felsegítette őt. Meg is érdemli, Uzziel meg neki segített. Most komolyan ennyire gyerekesek? Mi a poén abban ha valaki ijedős? Oké beszari nem vagyok, csak valljuk be már jó ideje van okom attól félni, hogy egyszer csak jönnek és magukkal rángatnak. Nem róhatják fel nekem az önvédelmi támadásaim sem ő, sem pedig Uzziel.

Mérgesen levágom a táskám az ágyamra. Gondolkodás nélkül kikapok a táskámból egy pólót és egy rövidnadrágot. Lerúgom a  tornacipőm és a következő pillanatban már élvezhetem ahogy belesüpped a lábam a nedves homokba. Elsétálok a sziklás part felé, ahol Nikolajal sétáltunk. Leülök az egyik kőre és onnan lógatom a lábam a vízbe. Most szükségem van erre a nyugodtságra.

Muszáj beszélnem. Hangosan. Tudom, hogy senki nem hallja de most nem birok csendben maradni.

- Mérges vagyok. Uzzielre, aki elmondta neki, hogy az új lány ijedős kis nyuszi, és most biztos mindketten jót nevetnek. Vigasztal az a tudat, hogy mindkettőjüket helyben hagytam. Remélem Bence a wc-ben látja viszont a reggelijét - ömlik belőlem a szó megállás nélkül és az, hogy a víz továbbra is csak a sziklák alját nyaldossa, mint egy biztatásképp, beszéljek, hát tovább mondom a magamét:

- Ezt az egész szervezetet is utálom. Mi a francot érdekli őket miért vagyok ilyen dolgokra képes? Félnek tőlem? Biztos ezzel a hatalommal fogok világuralomra törni nem? Mintha ez az egész az én hibám lenne. Nem tehetek róla, hogy ilyennek születtem. Nem ütnék le mindenkit aki figyelmeztetés nélkül közeledik hátulról és hozzám ér. Az ő hibájuk, hogy mindenkiben az ellenséget keresem - bukik ki ez is belölem. Lenézek a vízre ami alattam tajtékzik.

- Hiányoztok. Itt hagytatok minket. Anyuval már semmi sem lesz olyan mint régen. Szerintem jobban szerette volna ha én lettem volna ott és nem te... - elharapom a mondatom végét. Lépteket hallok magam mellől egyre közelebbről.

- Azthiszem megbeszéltük, hogy nem jössz ide többet - hallom Nikolaj morcos hangját közvetlen mellőlem. Felnézek de képtelen vagyok megszólalni. Gombóc van a torkomban. Annyi mindent visszatartottam eddig, hogy minden egyszerre akar  kitörni belőlem. Nem akarok előtte robbanni, így szótlanul nézek fel rá.

Látom, ahogy megváltozik az arckifejezése. Ellágyul az arca.

- Hé minden rendben? Olyan arcot vágsz, mint aki mindjárt sírva fakad - állapítja meg. Elkapom róla  a tekintetem. Mély lélegzeteket veszek, és igyekszem rendezni a gondolataim. Eddig is kibírtam. Nem törhetek össze.

Leül mellém, közben ledobja a cipőit és belógatja ő is a lábát mellettem. Vizes  lesz a nadrágja szára, de látszólag ez nem zavarja. Hátratámaszkodik a kezeire, és figyelem ahogy megfeszül a karja.

- Látom megnyugtat a látványom - nyugtázza miközben csukott szemekkel az ég felé fordítja az arcát.

- Bizonyos értelemben - értek vele egyet mosolyogva.

- Most meghívnálak egy brandyre, de ma zárva van a bódés ahol iszogatni szoktam.

- Elfogadnám a meghívásod de kiskorú vagyok és nem ihatnék veled - nevetek rá.