Dimenzió vándor

10. fejezet

Lola

Reggel együtt mentünk be suliba Anaval. Sokat beszél, és nagyon vicces lány. Egész jól összebarátkoztunk. A bejáratnál elváltunk, mert ő tesivel kezdett így az öltözök felé sietett el, de megbeszéltük, hogy nagyszünetben feljön hozzám.
Az osztályba érve kicsit tanácstalanul néztem körbe. Bence még nem jött meg de Krisztian az ablak mellet lévő padsorban, a helyen ült már. Hét óra múlt pár percel. Szeretek korán érkezni. Nem vette észre hogy megjöttem mert elméjülten rágcsalta a ceruzája végét. Mögé osontam, és hát mivel kívancsi egyén vagyok a válla felett átnézve megnéztem mit csinál.
Angol dalszöveget írt. Legalábbis nekem annak tünt. 
"Not knowing what it was
I will not give you up this time
.." Csak idáig jutottam mert hátra fordult, kivette a fülhallgatóját a füléből. Hogy lehet ennyire világos szőke a haja? Vajon festeti? A fény nagyon fura játekot  játszott rajta, ezüstös színbe vonta a fejét, mintha gloriája lenne. Őrület miken el nem gondolkodom.
- Jóreggelt -zökkentett ki elmélkedésemből a baritonja.
- Jóreggelt -  viszonoztam üdvözlését.
- Ma is ülsz melletem? Igazán jó megfigyelő vagy órán. Pláne, hogy néha rámkalandozott a figyelmed - mondta huncutul és kihúzta a széket, hogy üljek le. Szóval tényleg észrevette tegnap, hogy bámulom?
- Bence nem lesz rám mérges ha ma is én ülök melléd? Tegnap nagyon szenvedhetett Betti mellet - tétováztam.
- Ha megunja, átül Lili mellé. Na gyere, csücs  - mondta fejével a szék felé biccentve. Leültem mellé, kibújtam a kardigánómból. Reggelente még hűvös van de most levettem, mert a lépcsőzésben elég jól kimelegedtem.
- Tetszik a felsőd - nézet elismerőn a dekoltázsom felé.

- Aah...Szőrnyű vagy - forgattam meg a szemem.
- Most mivan?! Csak megdicsértem a felsőd. Ez a szürke szín kiemeli - itt szünetett tartott és a szemembe nézett - a színváltós szemed. Bár most csak szimplán kék - állapította meg.

T

egnap elfelejtettem betenni a kontaklencsém, de mára már nem felejtettem el. Így is totál rákattant a szememre.
- Ne haragudj, hogy így rávagyok kattanva a szemedre - nevetett fel zavartan, mint aki olvasott a gondolatomban, majd  a hajába túrt.
- A kék a kedvenc színem, emellé még társul, hogy szemfétisem van - ismertette a tényállásokat.
- Így már mindent értek -mondtam miközben a táskámban kotorásztam a cuccaimért.
- Hoztam anyu tegnapi sajtos csodájából. Kérsz? - kérdezte, bár szerintem feleslegesen mert az arcomra volt írva a válasz.
- Látom rajtad, hogy igen - nevetett rám. Mondom én hogy megsem kell szólalnom. Csillogó szemekkel faltam be az apró sajtos süteményt.
- Uzziel.
- Igen? - kapta fel a fejét a füzetből
- Nem baj ha így hívlak? - kérdeztem tétovan. Annyira illet hozza ez a név. Sugárzott belőle az erő, ami inkább volt fenséges és nyers egyszerre, mint durva és vad.
- Nem dehogy baj - rázta meg a fejét ezzel életre keltve ezüstös fürtjeit.
- Festeted? - inetettem államal a haja felé.
- Aa. Ilyenre gyártották - vigyorgott rám. - Fekete szem és a tejfelszőke haj.
- Nekem tetszik. - csúszott ki a aszámon. Meg még valószínüleg masik húsz ezer lánynak.
- Nekem is - villantott rám százvattos mosolyt.