Dimenzió vándor

16.fejezet

Krisztián U.

Sötét volt. Korom sötét. Aztán zuhantam. Hallottam egy kiáltást, kétségbeesettet, ijedtet. Zuhantam. A mellkasomra mázsás súly nehezedett, szinte levegőt venni is alig tudtam. Ziháltam.
Ekkor ébredtem fel. A takarót lerúgtam magamról és kapkodva vettem a levegőt. Utálok rémálmodni. Nem vagyok már kisgyerek, hogy az ilyenektől beijedjek. De azért ez tényleg elég nyomasztó volt. Talán ha lemegyek enni valamit jobb lesz. Ha jól emlékszem anyu ma valami gyümölcsös sütit csinált. A Lolával való törizés annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem enni belőle. Ez nagy hiba. Mindjárt orvosolom ezt a problémát. Az ajtóhoz csoszogtam, es kinyitottam. Csak gondolnom kell rá es megjelenik?
Lola állt előttem, egy szál pólóban, de ami most rajta volt az unikornisokkal meg szívecskékkel volt tele. A haja kissé összeborzolódott. Csodálkozva nézet rám. Vagyis inkább a meztelen felsőtestem. A félhomályban is láttam, hogy fülig vörösödik.
- Én csak visszahoztam - törte meg végül a csendet. Próbáltam szemeibe nézni, de feltűnően nem hagyta. Mindig más irányba nézet.
- Kiderült, hogy van egy vésztartálék pizsamám - folytatta a magyarázkodást felém nyújtva a pólóm.
-Pompás - mondtam, majd elvettem tőle és a vállam felett bedobtam a szobámba.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem hirtelen. Magam is meglepődtem. De nem akartam egyedül lenni. Máskor is nassoltam már este, de ha véletlen anyu rajta kap, még jól is jöhet, hogy velem van. Mondhatom azt, hogy ellátom élelemmel a vendégünk, és akkor egy szava sem lehet.
- Miért? Te éhes vagy ilyenkor?- kérdezte csodálkozva. Jó lehet késő van már hozzá. De mit tehetnék ha megéhezem. Pont ilyenkor?
- Ha tudnád hogy kivagyok éhezve...- és itt szándékosan szünetet tartottam. A félhomályban is jól láttam, hogy a szeme elkerekedik, és az arca még vörösebb átnyalatott vesz fel.

- Egy kiadós... - folytattam, de annyira élvezem, hogy ennyire zavarba tudom hozni. Olyan kis ártatlan. Ordít róla, hogy nem szoktak flörtölni vele. Nem is értem, hogy eddig miért nem szedte fel még senki. Az én mércémmel merve talán kicsit átlagos a külseje, de a szemei mindent felülmúlnak. Azért remélem nem szokik rá a kontaktlencsére. Egy megszállott vagyok tudom...
- melegszenyára - fejeztem be a mondatot, tovább nem kínozva.
- Hát ha melegszendvicsre nem is, egy joghurtra, vagy valami könnyűre igen - adta be a derekát. Hát nem bánom. A világért sem akarnám ha megfájdulna miattam ennek a kis Vízi tündérnek a pocakja estére. Elindultam a lépcsőn lefelé. A süppedős szőnyeg elnyelte a lépteinket. Mikor leértünk a konyhába, becsuktam az ajtót magunk mögött, majd felkattintottam a villanyt. Pár másodpercig percig még nagyokat pislogtam, míg hozzászokott a szemem a fényhez. A hűtőt kinyitva konstatáltam, hogy joghurt nincs, de a vajat a sajtot és téliszalámit elővettem, hogy csináljak magamnak melegszendvicset. Az asztalhoz lépkedtem és még akkor is ott állt, az ajtóban amikor én már a kész szendvicseket a melegszendvicssütőbe helyeztem. Egy almát elvéve az asztalról odadobtam neki. Egy kézzel elkapta.
- Ügyes - dicsértem meg. Tényleg jó reflexei vannak.
- Köszi - mondta, és én elgondolkodtam, hogy vajon a bókot vagy az almát köszönte most meg.
- Bocsi, hogy felébresztettelek - mondta, majd egy nagyot harapott az almából.
- Nem ébresztettel fel. Nem is hallottam, hogy kopogsz. Csak éppen enni indultam, amikor az ajtót kinyitva gyakorlatilag beléd botlottam - adtam magyarázatot. Azt már nem volt kedvem elmesélni, hogy rém álmodtam. Nem azért mert rontaná az imázsom vagy valamim egyszerűen csak nem akarok mesélni róla. Bár lehet igazságtalan így, hogy én láttam a hátát. A fürkésző, kissé gyanakvó szeme tükrözte a hitetlenségét. Biztos megint karikás a szemem és gyűrött az arcom. A mikró órájára néztem. Tizenegy óra. A tekintetem követve megszólalt:
- Fenn maradunk éjfélig?
- Gondolom - válaszoltam. Minimum fél óra míg jóízűen est ebédelek, és elpakolok magam után. A maradék fel órában nem aludnék el. Nekem ahhoz több idő kell. Szóval simán fentleszünk éjfélig, ha nem tovább.
- Úgy értem kívánni. Fennmaradunk addig? Ha visszamegyünk a szobába én fél perc és alszom. Nem akarom elszalasztani a lehetőséget - magyarázta. Csajok... Komolyan fennakar maradni kívánni?
- Megpróbállak ébren tartani - egyeztem bele mosolyogva. A melegszendvicssütőhöz léptem. Kikapcsoltam, majd elővettem belőle a melegszenyákat.
- Hogy az a...- kezdtem, de meg időben gátat vetve a szitokáradatnak ami kikívánkozott belőlem, amiért megégettem magam.
- Miattam ne fogd vissza magad - vigyorgott rám, a félig már megevett almája mögül.
- Nem illik káromkodni Vízi tündérek jelenlétében - mondtam neki. Elkapta a tekintetét, és a pólóját kezdte huzkodni. Így sem volt elég hosszú, csak a feneke alá lógott egy kevéssel. Nem mintha én annyira bánnám.
- Anyukám szokott így hívni - adott magyarázatot.
- Had találjam ki! A szemeid miatt- mondtam. Rám emelte azokat a lehetetlenül kék szemeit. Lehetetlenül világoskék.
- Részben - húzta el a száját.
- Hallgatlak- vontam fel a szemöldököm, miközben próbáltam beleharapni a szendvicsembe. A forró, olvadt sajt leégette a nyelvem, így jobbnak láttam megvárni míg kihűl.
- Kiskoromban sokat jártam úszni, és a fürdőből is alig lehetett kikönyörögni. Habár a tetemes vízszámla csinálásról leszoktam, azért a név rajtam ragadt.
- Szóval szereted a vizet - állapítottam meg nagyon tudálékosan.
- Igen - mosolygott, majd tovább eszegette az almát. Elvett még egyet, mikor befejezte. Ismét nagyot harapott, majd rámézett
- Most te mesélj valamit magadról.
- Hm... - gondolkodtam el komolyan. - Mikor kicsi voltam anyu mindig sütinek hívott, mert szerinte édes illatom volt. Hála istennek leszokott arról hogy így hívjon - mondtam el én is egy becézős mesét.
- Lehet ezért vagy oda annyira azokért amiket süt. Na meg persze az se utolsó, hogy istenien süt - mosolygott rám. Hogy tud ennyit mosolyogni? Ráadásul ilyen barátságosan? Nem az a sunyi, flörtölős mosoly, csak szimplán barátságos.
- Apropó süti - nyitottam ki sütő ajtaját. Csokis tésztalap, a tetején vanília puding és banán meg barack volt.
- Ez csak rám várt. Gyere apucihoz - nyúltam a tepsiért féltő óvtossággal.
- Dilis - mondta mögülem Lola. Hallottam a hangján; hogy mosolyog. Habár kínáltam vele nem kért. Megvontam a vállam, majd egyedül estem neki az edés élvezeteknek. Isten áldja a férfiak gyors anyagcseréjét!
Csendben falatoztunk egymás mellet. Lola arca egyik pillanatban még vidám és érdeklődő volt. Nem vette észre hogy bámulom. Nem vette észre, hogy látom, ahogy az arca elsötétül. Kétségbeesés futott végig az arcán, majd felismerés, döbbenet. A szeme színe  is ezek szerint változott, viharosan háborgó tenger kékre, majd világoskékre, végül türkizkék. Annyi fájdalom és tanácstalanság ült az arcán...
Hirtelen felállt az asztaltól, ahol eddig ült. A mosogatóba tette a poharat amiből vizet ivott.
- Megyek aludni. Hirtelen elálmosodtam - jelentette ki, majd szinte kimenekült a konyhából.
Vajon mi nyomasztja? Mondtam valamit amivel megbántottam? Elmosogattam magunk után, majd en is visszamentem a szobámba.
Másnap későn ébredtem. Lola már nem volt sehol. Elment es még csak el sem köszönt. Tőlem legalábbis. Anyu odáig van érte, hogy mennyire okos, es udvarias lány, meg hogy mennyire magával ragadó az egyénisége.