Dimenzió vándor

45. Fejezet

Lola

Látom mennyire ellenszenvesen méregeti egymást a két srác. Rettentően zavar, hogy úgy viselkednek mintha valami territoriumukat védő alfa farkasok lennének akik osszefutottak az erdőben, és nem tudják melyikük támadjon elsőnek. Mindemellé még tarsul a rettenetes fejfájásom is. Remélem nem egy újabb látomás lesz.
Uzziel nem kifejezetten örül azon ötletemnek, hogy önszántamból megyek el az Orionhoz. Aggodalmának hangot is ad:
- Lola nem kell ezt tenned - lép hozzám közel, bánatos szemeit az enyémbe furva. Igyekszem közömbösnek mutatkozni, és nem elveszni a fekete szemeiben.
- Sajnos egyet kell értenem Uzziellel - osztozik egy véleményen vele Nikolaj, most először mióta találkoztak. Csúnya pillantással jutalmazom. Azt hittem ezt már megbeszéltük a kanapéjan, ami után elég szenvedélyes csókba bonyolódtunk. Igyekszem elhesegetni a gondolatokat és a kelleténél lehet kissé bosszúsabban közlöm vele a mondandóm.
- Hogy mondhatod ezt azok után, amit meséltem neked, hogy láttam? - hitetlenkedek.
- Mit láttál? Vonjatok be légyszíves engem is. Így alig értek valamit - méltatlankodik Uzziel, igyekezve magára vonva a figyelmet. Tényleg elkellene mondanom neki is.
- Így is túl sokat tudsz - ingatja a fejét Nikolaj az ellenvetését kifejezve.
- Jól vagy? - kerdezi tőlem, mikor megint hasogatni kezd a fejem. Válaszolni akarok, de nincs időm, megint magaval ragad a látomás. Most minden sokkal tisztább mint legutóbb, márha ez lehetséges. A szívem félelem tartja összefacsarva, szinte dobbanni is alig mer. Levegot sem merek venni. Megint a régi halkonzerv gyár. Az orromba kuszik a hal es a vér szaga. Lenézek. A szalagavatós ruhám csurom vér, ugyan úgy mint a kezem. Értetlenül nézek magam elé, mire égtelen fajdalom hasít a tarkómba. Terdre rogyok, majd erzem, hogy valaki megragadja a hajam.
- Nézd mot tettél - ordítaja a fülem mellet Boss. Biztosan ő az, mert ebben a szögben látom a bőrcipőjét. Ekkor a szemem elé tárul Nikolaj, aki eszméletlenül fekszik a földön, körülötte minden csupa vér. A csempe repedési megtelnek a piros folyadékkal, elsem hiszem, higy ennyi vér van egy emberben, és ekkor meglátom Uzzielt: a hátán fekve vonaglik. Vért köhög fel, nyilvánvaló hogy haldoklik.
Ekkor hallom magam, hogy felordítok. A kéz enged, én pedig kapva az alkalmon odakuszok hozzá.
- Úgy sajnálom, kérlek - zokogok a kezét szorongatva. Magam sem tudom miért könyörgök neki. Hogy életben maradjon? Hiszen ez szinte lehetetlen. Mellkasából megállithatatlanul ömlik a vére. A szeme engem keres, de mintha nem látna.
- Oh igen... Nézd csak végig mit okoztál. Mindkettejük halála a te hibád - suttogja gonoszul mellém hajolva a kegyetlen férfi. Megint a hajamhoz kap, én pedig a kezéhez, hasztalanul, mert olyan vasmarokkal tart, nincs esélyem szabadulni. Tehetetlenül hagyom, Uziel mellől, aki úgy kapaszkodik a kezembe, hogy Boss nembír elvonszolni onnan.
- Sosem bírtam a szerelmi drámákat - sóhajt bosszusan, majd odalép hozzá, és hidegvérrel mégegyszer mellkason lövi. A keze lecsuszik az enyémről.
- Uzziel ne! - ordítom tehetetlenül. Már nem lélegzik. Meghallt. Megölték. Az én hibám. Ha nem engedem, hogy ebbe az egészbe belekeveredjen talán még élne. De hiszen még tehetek ezellen. Megvilágosodom. Már kevésbé félek, eszembe jut, hogy ez egy látomás.
Mikor erre rájövök minden elsötétül előttem. Nem bánom, hiszen nagyon fáj néznem a haláltusáját a két embernek, akik mindketten fontosak nekem.
Mikor kinyitom a szemem először Uzzielt pillantom meg. Nincs annyira meglepődve mint vártam, és emiatt szinte biztos vagyok benne, Nikolaj beszámolt neki az új keletű képességemről. Abban a pillanatban érzem, hogy gombóc nő a torkomban. Életben van, és semmi baja. Ez megkönnyebbüléssel tölt el, de mégis dühös vagyok magamra amikor érzem, hogy egy konnycseppem elszabadul. Letörlöm, majd kicsit megnyomkodom a szemem, hogy könnyebb legyen visszanyelni őket.
- Minden rendben? - kérdezi gyengéden Nikolaj. M
- Nem. Semmj sincs rendben - sóhajtok, ami elég gondterhesre sikeredett. Érzem, hogy a szemem megint megtelik könnyel, de nem akarom sajnáltatni magam, igy az alkarommal takarom el a szemem.
- Kérlek menj el - mondom a kelletenél talán halkabban, és akadozva. Nem tudom pontosan melyiküknek címzetem. Talán Uzzielnek, ezzel olyan menekülő utat adva neki amirol nem is sejti, hogy talán az utolsó lehetősége vagy különben az életébe kerül.
- Nem úgy volt megbeszélünk pár dolgot? - kérdezi artatlanul.
- Mégis mivel lennénk előrébb? - ülök fel bosszankodva, tekintetem az övébe furva, tudva hogy szánalmasan nézetek most ki a megtört arckifejezésemmel, és a szemeimmel, aminek idegesítő könnyesedő funkciója felett jelen pillabatban nincs hatalmam. Rettenetesen bosszant ez a helyzet. Határozott és egyenes akarok lenni.
- Hallgatnom kellet volna az elején a kis belső hangra, ami azt mondta, nem szabad közel engednem senkit sem magamhoz.
- Azt a kis hangot skrizofrének is szoktak hallani - igyekszik enyhíteni a dolgot Nikolaj egy gyenge viccel. Elég komolyan nézhetek rá, mert elhallgat, és megadóan lesüti a szemét.
- Ezt már megbeszéltük. Vigyél el hozzájuk. Amúgy is ez a munkád nem? Biztos vagyok benne busásan megjutalmaznák a szorgalmad - mondom hogy hirtelen haraggal, de abban a pillanatban leis harapnám a nyelvem. Nikolaj szeme szomorúan pillant rám, majd lepillant az összekulcsolt kezeire.
-Te pedig menj haza, és éld a macsó életed. Szedj fel pár lányt a suliból, és készülj a versenyeidre, ahogy eddig is - fordulok Uzzielhez. Szándékosan akarom megbántani, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Nem akarom, hogy megsajnáljon. Azt akarom, hogy haragudjon rám, és egy pillanatig se hianyozzak neki.
- Mielőtt mindkettőnket magadra haragitasz a hirtelen jött gorombaságoddal akár elis mondhatnád mit láttál - címezi nekem kimérten Nikolaj tovabbra is a kezét nézve. Dühösen szugerálom, de nem néz rám. Miért nem képes megérteni a vívódásom? Megadóan hátra dölök, és igyekszem nem rájuk nézni amikor közlöm velük:
- Nem hagyhatom, hogy bajotok essen miattam.
- Ugyan. Pár törött borda még nem a világ vége - legyint Nikolaj úgy, mintha az egész jelentéktelen lenne. Nem hiszem hogy akkor is így gondolná, ha látta volna amit én. Tehetetlenül feküdt előttem a csempén, és az életet ado vére a csempék repedései között folytak ki a testéből, ahol osszekeveredett a haldoklo Uzzielével, aki fajdalmasan hörgött, köhögött előttem. Lehunyom a szeme, hogy megnyugodjak, de sehogyan sem sikerül. Már nem is igyekszem visszatartani a könnyeim. Muszáj kiengednem őket, akkor is ha szánalmasnak tűnök tőle. A testem túlcsordúl a fájdalomtól, amit érzek, ha eszembe jut, elveszithetem őket. Nem bírom tovább magamban tartani. Fogalmam sincs melyiküknek a szemébe nézzek, mikor kimondom ami a fejemben dübörög.
- Minden csupa vér volt. Minden...te pedig... - nézek szomoruan Uzzielre - Halott voltál - megbánom amint kimondom. Lehet nem kellet volna ezt tennem. Sőt biztos vagyok benne nem kelelt volna igy közölnöm vele. Dermedten lép hátra kettőt, mintha menekülni akarna, de az arca mégis mintha érdeklődő maradna.
- Most komolyan közölted vele, hogy megfog halni? - ad hangot Nikolaj a kétségeimnek.
- Neked is ezt szajkozom már egy ideje - folytom belé a szót. Bosszant, hogy mindezt ugy6 mondja, mint aki nem tud a latomásomról már hónapok óta.
- Nem vagytok biztonságban mellettem, úgyhogy kérlek vigyél el hozzájuk. Nem fogom végignézni ahogy a szemem előtt haldokoltok. Nem kérhetitek ezt tőlem.
- Biztos vagy benne? - kérdezi megadóan, de biztatólag a vállamra teszi a kezét. Bólintok, mert lassan már úgyérzem erőm sincs ahhoz hogy egy egyszerű igent kisajtoljak magamból. Nagyon fáradtnak érzem magam, gyanítom a látomásom végett. Lehunyom egy pillanatra a szemem erőt kell gyűjtenem az előttem álló kellemetlen talalkozásra az Orion ügynökeivel. Mire kinyitom a szemem Uzziel már elment. A szívem majd megszakad, de tudom így a helyes. Nem halhat meg miattam. Nem hagyhatom.
Felkecmergek a kanapéról majd határozottan nézek farkasszemet az előttem álló fiúval.
- Indulhatunk, csak mond meg hova. Bár jobb lenne ha képet mutatnál a helyről - adok határozott utasítást neki.
A rendithetetlen és határozott énem látszatának fenntartása meginog, amikor én is. Szó szerint, mert megbicsaklik a térdem. Nikolaj a könyökömnél fogva tart meg.
- Nagyszerű. Tíz percen belüll masodszorra omlok bele egy srác karjába mint valami romatikus tinidrámma szereplő - adok hangot a bosszúságomnak.
- Talán pihenned kellene - közli kimérten Nikolaj. Nem értem ezt a hirtelen távolság tartó hangnemet tőle, de hálás vagyok érte, mert észhez térít.
A szobám felé veszem az irányt, és igyekszem nem összeseni az oda vezető úton. Erőtlenül rogyok bele, ugy ruhástól, mindenestől, ahogy vagyok.
Nikolaj gyengéden betakargat, amitől biztosan megint elsirnám magam, de nincs hozzá erőm.
Érzem, hogy besüpped melletem az ágy, majd azt, ahogyan erős mellkasa a hátamnek feszül. Átölel, és magához húz, takaróval együtt, ami elég kényelmetlen, de nem teszem szóvá.
Nem tudom miért nem nyom el az álom, de egy idő után addig forgolodom, hogy szembe kerüljek vele, és nekem is kényelmes legyen. A szeme csukva haja az arcába hull. Most sokkal fiatalabbnak néz ki. Kisimítok egy tincset az arcából, mire ilyedten pattan ki a szeme, és felém kerekedve a nyakamra kulcsolja a kezét. Félelem sugárzik a tekintetéből majd szégyen, amikor realizálja mit tett.
- Bocsáss meg - engedi el a nyakam megbotránkozva, majd hozzám bújik, a nyakamba rejtve az arcát. Érzem, hogy mély levegőt vesz, próbálja elüldözni a démonait.
- Mond miért ilyedtél így meg? - kerdezem kiváncsian a haját simogatva. Olyan puha,és selymes, nem bírom abbahagyni.
- Katona vagyok. Folyton harcra készen - ad kitérő választ, és én nem firtatom tovább. Ha akarja elmondja, és tudom hogy elfogja, csak egy kis csend kell neki, mont biztatás. Hozzám bújik, mintha én lennék a meg mentő, aki megvédi a rettenetes rémképektől. Én örömmel vallalom ezt a szerepet a haját birizgálva. A szemem egyre nehezebb, és már majdnem alszom, mikor megis megszólal.
- Nyolc éves voltam, amikor apám elvált anyámtól. Állítása szerint a vérmérséklete miatt. Anyu igazi olasz volt: hangos, vicces... - meséli folytott hangon, a vállam rejtekéből.
-Az új felesége nem igazán kedvelt engem. Olyannyira nem, hogy egyik este bejött a szobámba és megpróbált megölni. Persze nem járt sikerrel. Zokogva rohantam apámhoz aki egy szavam sem hitte és jól elvert - folytatta fájdalmas hangon. Valyon miért mondja ezt el nekem? A kezem nem simogatja tovább a haját. Ilyen fiatalon megélni egy ilyen szörnyűséget. Kezem átöleli a derekát.
- Szörnyű ember lehetett. Mégis ki lenne képes megölni egy gyereket? - kerdezem hitetlenkedve.
- Ne haragudj, hogy ilyen szörnyű sztorikkal fárasztalak. Aludnod kellene.
- Ne beszélj hülyeségeket - dorgálom meg.
- Sajnálom hogy átkellet élned ezt, és nagyon remélem a nő egyszer visszakapja az élettől amit veled tett - simogatom meg a hátát. Legördül rólam, majd lágy csókot lehel a számra, amitől teljesen elolvadok.
- Aludj - mondja ellentmondást nem tűrően, de szavai súját elveszi a gyengédség amivel ismét magához von.