Dimenzió vándor

43. Fejezet

Nikolaj

Igyekszem élvezni a bort, de valamiért kissé keserű a számíze.

Tudom, hogy a velem szemben lévő kékszemű lányt átkellene adnom, de nem megy. Kissé képtelennek érzem magam, hogy meglépjem ezt.

A mai betekintés mégjobban elbizonytalanított. Az egyikük lélegeztetőn volt. Csövek lógtak ki belőle, és valami kékes folyadékot nyomtak karjába, amitől elkezdett ordítani az addig eszméletlen fiú. Segitségkérően nézett rám, de én nem tudtam mit tenni. Persze a többi szobában szakemberek tesztelték őket mire képesek, irogattak a mappájukban, de a szenvedő fiút mégsem bírtam elfelejteni. Nem akarom, hogy Lola is úgy végezze mint az a fiú. Aggódott értem, és képes volt eljönni hozzám, megint. Pedig tudja mit kozkáztat ezzel.
Megakarom csókolni ezt a bátor lányt. A karjaimban tartani. Ha beviszik valyon bemehetek hozzá?

- Ne nézz ilyen kis aggodóan rám - mondom kissé parancsolóan, közben beleiszok mosolyogva a poharamban lévő borba. Meglepetten követi a kozdulatom, mintha eddig észre sem vette volna, hogy egymagamban iszogatok.
- Látod hogy semmi bajom. Most már megnyugodtál? - kérdezem a kelleténél talán udvariatlanabb hangnemben, mint kellene. Nem rá haragszom. Rá nem tudnék.
- Ne gúnyolodj...- horgasztja le a fejét. - Nem láttad amit én.
- Hé én nem gunyolódom - nyúlok álla alá a mutatóujjammal, majd felemelem, hogy a szemébe nézhessek. Annyira szép, ez az érzelem ami kíül az arcára, a fekete pettyes kék szemei.
- Aranyos, hogy így aggódsz értem- mielőtt végiggondolnám már ki is mondom.

- Lehet nem alkalmas az időzítésem- néz erős célzattal kezemben lévő pohárra.
- Nem hagyhattam kárba veszni azt a jó bort, amire rányitottunk a minap - mentegetőztem, de szerintem nem győztem meg.
- Lehet tényleg át kellene adnod nekik - mondja, mintha a gondolataimban olvasna. Óriási levegőt vesz, mintha egy szuszra akarna megszabadulni a következő mondattol- Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Inkább fosszanak meg az erőmtől, csak ne lássam többet, ahogy szenvedsz. Akkor is ha még megsem történt. Senkinek... - elakad egy pillanatra- senkinek nem kívánom a szenvedést, az érzést, amikor rájössz nem tehetsz semmit, a fogjuk vagy, és azt tesznek veled amit akarnak.

- Lola... - lehelem erőtlenűl. Tudom, hogy eszébe jut az a szörnyű estéje a kunyhóban...
A szájára siklik a tekintetem. Ez az erős lány túlélte egy beteg Orionügynök kinzását. Miért ne bírná ki egy intézetben, ahol csak a képességeit mérik fel. Talán segíthetnek neki. Talán megis "gyógyitják" de akkor ugyan az az ember lenne ez a lány?
Talán kicsit tényleg sok volt az a bor.
- Biztos, hogy ezt akarod? Mert ugyanilyen tehetetlen leszel, ha elviszlek hozzájuk. Nem jöhetsz el, ha nem tetszik, a fogjuk leszel, és azt tesznek veled amit akarnak. Nyilván igyekeznek majd segiteni neked, de nem leszel szabad - hadarom. Most mi csinálok? Leakarom beszélni? Talán.
- Igen - suttogja bizonytalanul.
- A saját szabadságod akarod feladni az enyémért cserébe? - kerdezem a szemöldököm felvonva. Elsem akarom hinni, hogy ő maga kér erre.
Bólint.

Elakadtam ott, hogy képes lenne feláldozni a szabadságát értem. Nem tudja mire vállalkozik. Vagy talán mégis. Ma véletlen volt egy kis betekintésem a kezelésekbe. Boss intézte, és félő azért, mert sejti, hogy lett volna alkalmam bevinni valakit, de nem tettem.

- Miért? - kérdezem, mert más értelmes mondat nem ugrik be. Összeránolja kissé gondolkodva a szemöldökét, és visszadobja a mondatot
- És te miért? Miért nem adtál át nekik az első találkozásunk után? Olyan sok lehetőséged volt. Még randizni is elvittél - mondja kissé vádlon. A szeme haragosan villan, majd várakozó arckifejezést vesz fel.
- Tudod, mi fog történni veled, mégis...
- Nem tudom... - mondom ismét erőtlenűl, majd a vállára hajtom a fejem. Nehéz a sok gondterhelt gondolattol, és úgy érzem, már a nyakam nem bírja tartani.
- Ez nem válasz - csóválja meg a fejét kitartóan. Egykönnyen nem adja fel. Oldalra fordítom a fejem. Valójában felakarok nézni rá, a szemébe akarom mondani, de nem merem.
- Mert önző vagyok, és veled akarok lenni. Nem akarlak odaadni nekik, kitudja egyáltalán találkozhatnék e veled, vagyhogy mikor engednének el?- sorolom, mint egy ovodás. Érzem hogy megmerevedik. Apró csókot lehelek a nyakára. Nem bírom tovább. Hivogat. Egyre fentebb haladok a nyakán, végigcsókolom az álla vonalát, majd amikor a szája sarkához érek szándékosan leállok, habozok.
- Vilagos kék a szemed. Azt jelenti félsz - mondom, majd érzem, hogy egy egoista mosoly terül szét az arcomon. Látom hogy bosszus, de a teste elárulja, akarja, hogy megcsókoljam.
- Mitől félsz? - kérdezem végigsimitva az arcán. Becsukja a szemet.
- Tőled - válaszol . Ennyi kell nekem, mintha elpattanna bennem valami. Valami gát ami egész eddig visszatartott attól, hogy a szám az övére tapasszam. Annyira bizonytalan a csókom, nem akarom hogy elhúzodjon, és végül mikor lágyan viszonozza, a két kezem közé veszem az arcát. Aztán az egyik kezem felfedezőútra indul,végigsimitok az oldalán. Közelebb akarom húzni magamhoz. Amikor a hajamba túr, belenyögök a csókunkba. Elvesztem...
Érzem, hogy elakar húzódni, de én úgy kapok utána, mintha ő lenne számomra az oxygen. Talán kisse követelőzően húzom vissza magamhoz.