Dimenzió vándor

29.fejezet

   Lola

Elakad a lélegzetem. Nem tudok megszólalni. Egy árva hang nem jön ki a torkomon. A szívem a torkomban dobog. Attól félek mgehallja ezt az őrült ritmust amit a szívem diktál. Ő is meredten bámul a szemembe, nem könnyíti meg a dolgom, mert ő se szól egy szót sem.
A teste ami felettem tornyosul, árnyékot vet az enyémre. Az az átkozott csillagfény ami kintről szűrődik be  éteri fénybe vonja a fedetlen felsőtestét, mit valami istenségnek.
Megköszörülöm a torkom, mire egy kis fázis késéssel megrázkódik, és elengedi a kezem.
- Ne haragudj - szabadkozik, de még  midig fölöttem van. Aztán lassított felvételben elhúzódott tőlem.
- Szeretnéd ha ugranék veled egyet? - kérdezem, csakhogy valamit mondjak, de ide kapcsolódjon.
- Nem veszélyes? - kérdezi vonakodva.
- Csak nem félsz?  - válaszolok kérdéssel a kérdésére.
- Szó sincs róla - tiltakozik hevesen.
- Talán nem teljesen veszélytelen számodra - válaszolok őszinten.
- Mert? - kérdeze vissza kíváncsian.
- Előfordulhat, hogy rosszul leszel. Hányhatsz, szédülhetsz, vagy elajulhatsz z első ugrás alkalmával. Vagy mindegyik ugrásnál.
- Jól hangzik... - bizonytalanodik el. - De bolond lennék ha nem élnék a lehetőséggel - mosolyog rám.
- De előtte jó lenne, ha felvennél valamit - nevetem ki. - Kapsz öt percet. Addig énis hazaugrok valami ruháért. - megsem várom a válaszát, már a szobámban is vagyok. Felkapok egy  lila pulcsit, és egy farmert. Megfésülöm a hajam, majd összefogom a tarkomon. Pontosan öt perc múlva vissza teleportálok a szobájába. Egy fekete farmer és egy kék pulcsi van rajta.
- Hova megyünk? - fogja meg a kezem olyan természeteséggel, mintha mindennap ezt csinálnánk.
- Hova szeretnél? - kérdezek vissza.
- Rád bízom. Mutasd valami lélegzet elallítot - néz mélyen a szemembe. - Bár nem hiszem, hogy bármi más jobban lenyűgözne mint a szemed - mondja közelebb lépve. Ettől a közelségtől egy pillanatra elakad a lélegzetem.
- Már tudom is hogy hova megyünk - fogom meg a kezét.