Dimenzió vándor

23.fejezet

Lola

Miután Nikolaj döbbenten ült mellettem, majd hitetlenkedve meredt a távolodó alakra aki az előbb itt volt, kihasználtam az alkalmat, és elmentem onnan. Ugyanolyan értetlenül bámult utánam, mint a munkatársának. Nem tartott vissza.
Mikor visszaértem a szobámba még pont volt időm átöltözni, mielőtt anyám rám rontott, kopogtatás nélkül.
- Gyere kicsim. Elviszlek a koliba - mondta kedvesen.
- De busszal kellene mennem nem?
- Ugyan. Most pont ráérek. Gyere menjünk - ragadja meg a bőröndöm. Döbbenten állok a szobámban, de ha ennyire elakar vinni hát legyen.

*****

A koleszbe érve felrángatom a cuccom az emeletre. Nem kis meglepetésemre Uzziel áll az ajtóban amikor a kopogtatásra kinyitom.
- Szia! - köszönök neki, kicsit sem meglepett hangon.
- Szia! - köszön vissza egy lelkes mosoly kíséretében. Elállok az ajtóból, hogy beengedjem. Bizonytalanul lép be, majd körbenéz. Ana még nem jött meg, így nem rumlis a szoba.
- Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezem őszinte kíváncsisággal.
- Azért jöttem, mert kérdezni szeretnék valamit - mondja, majd akkorát szusszan, mint egy fulytatógép. Ejha. Milyen kérdéshez kell ekkora, időhúzó levegőt venni? Őszintén érdekel miert jött, de az ajtón megint kopogtattak. Mar megint ki az? Ana tuti nem, mert ő nem kopog feleslegesen közös szobánk ajtaján, csak beront és ledobálja cuccait.
- Menj nyisd csak ki - ad elnéző mosollyal engedélyt a szöszi.
- Anya? - nézek rá meglepetten. Ejha. Kicsit mérgesnek tűnik. És azt hiszem, hogy enyhén is fogalmaztam.
- Elbeszélgetni valónk van kisasszony! - mondja visszafogott hangerővel. Jesszusom mit csináltam? Csak akkor hív kisasszonynak ha dühös.
Benéz az ajtó mögött, a szeme elkerekedik, de egy szót sem szól.
- A hét végén számolunk - sziszegi majd mérgesen eltrappol.
- Neked is szia anya - suttogom a távolodó hátának.
- Minden rendben? - kérdezi hátam mögül a démonszemű. Meg is felejtkeztem róla, hogy itt van.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben - mosolyogtam rá, olyan magabiztosan amennyire csak tellett tőlem.
- Király - viszonozta a mosolyom sokkal lelkesebben, mint amilyen az enyém volt.
- Szóval azért jöttem, mert megszeretnélek kérdezni, hogy nem táncolnál e velem? - kérdezte elpirulva. Mi a fene? Ennyi legalább jár neki. Istenem de aranyos. Hát meg amikor a szemembe nézett. Még nem volt alkalmam betenni a kontaktlencsét, mert anyuval jöttem és őelőle nem kell titkolnom a szemem.
Uzziel pedig egyenesen hipnotizálva lett amikor észrevette. Amikor rájött, hogy én meg mindig nem válaszoltam, ő pedig még mindig ámulattal néz a szemeimbe pipacsvörös lett. Azt hiszem elégtételt vehetek az én pirulásaimért az ő jelenlétében.
- Miből gondolod, hogy nincs párom? - kérdeztem.
- Pénteken, az osztályfőnökin rákellet írni egy lapra kinek van párja és kinek nincs, és a te neved a "nincs párom" listán szerepelt - adott magyarázatot. Ácsi. Mért nézte meg van e párom a szagavatóra? Csak nem velem akar táncolni? Bár az is lehet periférikus látásába pont beleesett a nevem, mert ugye az ő nevét utánam kellet odaírnia. Vagy nem tudom. Áh én már semmit sem tudok.
- Persze azóta lehet, hogy lett párod, szóval megértem ha...
- Igen - válaszoltam magamat és őt is meglepve. Miért is ne? Mi rossz lehet abból? Csak táncolok vele.
- Tényleg? - derült fel az arca, mint egy kisgyereknek. Istenem lesem tagadhatná, hogy ebben a válaszban reménykedett, és egy hatalmas kő esett le a szívéről.
- Igen - nevettem rá.
- Király - nevetett fel hitetlenkedve. - Segítsek kipakolni? - kérdezte a bőröndömre mutatva.
- Ha szeretnél - mondtam beleegyezően.
- Szeretnék - kapta ki a kezemből a  bőröndöm, majd villámgyorsan kinyitotta. Kivett egy adag ruhát, majd a szekrénybe rakta. Visszalépett a bőröndhöz, majd mellém. A vállaimnál fogva lenyomott az ágyra.
- Majd én kipakolok. Biztos hosszú volt az út. Hagyd csak rám, útban lennél míg pakolászok - adott magyarázatot.
- Okééé - sóhajtottam. Elég sok energiája van így vasárnap késő délután.
- Hogy van a bokád? - kérdezte két stóc ruha között.
- Néha még fáj.
- A ficam meg a rándulás elég sokáig tud fájni - húzta el a száját együtt érzően. Aztán perverz mosolyra torzult. Mi a... A halványlila csipketangám volt a kezében.
- Hagyd innentől én is eltudom pakolni - pattantam fel az ágyból, majd leguggoltam mellé és kivettem a kezéből. Leült az ágyra, és onnan nézte ahogy elpakolok. Vagyis pontosabban fogalmazva azt nézte mit pakolok el, mert innentől már csak a fehérneműket, kellet kipakolnom. Ez a bőröndöm dupla fenekű volt. Mikor kiemeltem az alját, elém tárult az az édességözön, amit még otthon suvasztottam a dupla fenék aljára. Krisz elismerően füttyentett.
- Ezzel akár drogot is csempészhetnél - osztotta meg velem elmés ötletét. Mikor kivettem egy zacskó chipset és leültem mellé. A telefonom rezgett és tudom udvariatlanság, de megnéztem ki írt. Ana üzent messengeren, hogy gyomorrontása van, és max szerdán jön be suliba. Lemondóan sóhajtottam. Ennyit arról, hogy egy fárasztó nap után lesz kivel kiveséznem a dolgokat.
- Rossz hír? - kérdezte együtt érzően Uzziel mellőlem.
- Csak a szobatársam írt, hogy szerdán jön csak elsőnek, szóval két napig egyedül leszek - válaszoltam. Azt hiszem, most elárultam magam. Mióta itt vagyok nem igazán barátkoztak össze másokkal a szobatársamon kívül. A zacskót felé tartottam, és egy pillanatig, mintha gondolkodott volna vegyen e belőle.
- A tejfölös - hagymásat mindenki szereti - világosítottam fel. Még mindig tétovázott, majd mégis vett ki belőle amit bedobott a szájába.
- Mik a tervek délutánra? - kérdezte hirtelen.
- Hétfőre tanulok - hazudtam. Nincs az az Isten, hogy én kinyissam a tankönyvet. Szerintem így is eleget tudok. Egész úton csak a tankönyveket bújtam. Nem mintha lett volna bennük bármi új is.
- Ne légy már ennyire stréber - húzta el a száját, miközben kivette kezemből a chipses zacskót. - Nekem jobb ötletem van - derült fel az arca.
- Ettől tartottam - motyogtam az orrom alatt.
- Gyere elviszlek egy király helyre - mondta. Ma már harmadszorra mondja ebben a fél órában. Ha még egyszer kimondja... Nem volt ötletem mit csinálnék akkor, mert mire kitaláltam addigra már húzott is fel az ágyról. Felszisszentem, mert a bokámnak hirtelen volt ez a súlyterhelés. Észrevette, hogy fáj a bokám, majd, megfordult és kissé berogyasztotta a térdeit.
- Gyere leviszlek - mondta pajkosan. Komolyan mondom mint egy ötéves.
- Felejtsd el. A saját lábamon megyek le a földszintre - jelentettem ki.
- Ugyan már jó muri lesz. Nem csináltál ilyet a tesóddal? - kérdezte még mindig mosolyogva. Túl hirtelen hallgattam el. És ezt ő is észrevette. Olyan hirtelen jutott eszembe minden. Dehogy nem csináltunk ilyet. Számtalanszor. Mindig ő vitt, aztán mikor beteg lett én vittem őt ugyan így a hátamon.
Uzziel még jobban megrogyasztotta a térdeit, megragadta a lábaim, és akaratlanul is átkaroltam kezeimmel a nyakát. Egyik lábam elengedte, hogy lekapja a szobám kulcsát az éjjeliszekrényről, majd kilépett velem a szobából.
- Kapaszkodj Lolita!- adta ki az utasítást, majd végigszáguldott a folyosón, le a lépcsőn, elsuhanva a döbbent portás előtt is. Esküszöm halalfélelmém volt a lépcsőn, mert minden fordulóban elkapott az az érzés, hogy most halunk meg. De épségben leértünk az utcára. Aztán kocogott velem, majd végül pedig csak sétált. Felháborító. Még csak nem is szuszog.
- Lazíthatsz a szorításon. Megfojtasz - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Lazítottam a karom ölelésén a nyaka körül.
- Hova viszel? - kérdeztem kíváncsian. De igazából mindegy volt.