Dimenzió vándor

18. fejezet

Lola

Másnap a az iskolában tényleg hulla voltam. Alig aludtam az este. Nikolajon kattogtam, meg azon vajon mi a francért hagyott elmenekülni. Próbáltam rákeresni a szervezetre ami megfigyel, de semmit sem találok velük kapcsolatban.

Az iskolában elaludtam a padon.

A tengerpartról álmodtam. Nyikolájról, ahogy a keze a derekamon van és táncolunk. Aztán egy elhagyatott raktárépületnek tűnő helyen voltunk. Ő a földön feküdt, vérben ázva.

- Menekülj - suttogta, miközben vér szivárgott ki a szájából.

Ekkor riadtam fel. Uzziel állt előttem. A fenébe. Mért üldöznek engem ezek a szépfiúk?

Az első órán alig bírtam figyelni. Végig magamon éreztem Uzziel tekintetét, de nem akartam felé nézni.

Testnevelés órán akaratlanul is használtam az erőm. Nem akartam, hogy Alex izomból elrúgott labdája arcul vágjon. Uzziel gyanakvó tekintetét elkaptam. Nem akarom, hogy meg tudja mire vagyok képes.

Kidobót játszottunk. Akit kidobnak büntetésfeladatot kell csinálnia. Semmi kedvem hozzá. A tömeg közepén szaladtam. Bencénél és Uzzielnél volt a labda. Rohamtempóban dobálták ki az osztálytársaikat. Nem értem honnan van ennyi energiájuk így hétfő reggel.

Megszédültem. Megint Niikolaj arca úszott be a látómezőmbe. Vérben ázva a betonon. A repedésekbe belefolyt a vére.

Betti arca zökkentett ki a látomásból. Kigáncsol. Későn kapcsoltam. Elestem. Fájt a bokám. Sőt ez enyhe kifejezés. Nyilalt, olyan volt, mintha valaki két tonnát dobott volna rá egymás után hússzor.

Az óra végéig a padon ültem. Mikor vége volt az órának Betti volt olyan kedves és kihozta a tornazsákom. Persze nem is ő lett volna, nem kap az alkalmon és borítja ki a lábam elé a zsákom tartalmát. Elég csúnyán nézhettem rá, ha gyorsan visszaiszkolt az öltözőbe. Mikor megfordultam, láttam, hogy Uzziel mögöttem áll. Még mindig dühös voltam. Hogy lehet Betti ennyire gyerekes. Pedig állítólag már tizenkilenc éves. Sarkon fordult és elment.

Kit érdekel mit gondol? Elsántikáltam a mosdóig, majd ott átöltöztem. Épp kiakartam menni, amikor hallottam, hogy Betti és a csatlósai becsörtetnek. Kilestem a kulcslyukon.

- Mondtam nektek, hogy amint már nem lesz újdonság a dolog, Kriszt már nem fogja érdekelni - mondta miközben idiótán csücsörített a tükörképének, hogy ellenőrizze a rúzsát. Csacsogtak még arról, melyik plazába fognak menni, meg mit kellene venniük, de nem érdekelt. Fájt a bokám. Rettentően.

A Dámák nagy valószínűséggel a büfében voltak, mert rajtam kívül csak páran voltak az osztályban.

Leültem a padomba. A mellettem levő széket kihúztam annyira, hogy kényelmesen elhelyezzem rajta a lábam. Felszisszentem. Ezzel egyidősben viharzott ki a teremből "Krisz" és úgy bevágta maga után az ajtót, hogy az ajtótok enyhén szólva beleremegett. Ennek meg mi a franc baja van? Mindegy. Jobba érdekel a lábam. Elkezdett dagadni. Hogy fogok így visszajutni a koleszba? Remélem addigra azért jobb lesz. Bár nem ártana rá borogatás.
Nyílt a terem ajtaja. Most óvatosan becsukta maga után. A kezében kisméretű törölköző volt. Minek van nála vizes törülköző? Míg ezen kattogtam odaért hozzám.
- Nagyon fáj? - kérdezte közömbös hangot színlelve. Szegényt az arca elárulja. Aggódik értem. Aranyos tőle.
- Nem annyira vészes, mint amilyennek kinéz - annál sokkal rosszabb, fejeztem be fejben a mondatot.
- Gondoltam ez jót tenne a lábadnak - emelte fel a törülközőt.
- Te vagy a megmentőm - mosolyogtam rá, amit viszonzott. Elakartam venni tőle, de úgy tett, mint aki nem veszi észre a törülköző felé nyújtott kezem. Helyette lehajolt, és óvatosan a sérült bokámra csavarta. Egyszer szisszentem fel, amikor a hűvös anyag a forró bőrömhöz ért.
- Betti néha elég dög tud lenni - motyogta, miközben a bokám nézte. Talán ő is észrevette, hogy miatta estem el? Lehet.
- Délután hogy mész így vissza a koliba? - kérdezte a szemembe nézve. Haha. Azt hitted mi? Szivás. A kontaktlencse csodákra képes. Láttam, hogy ő nincs ennyire elragadtatta attól, hogy kontaktlencsét hordok.
De jogos kérdés. Hogy megyek így v issza a koliba suli után
- Megkérhetem anyut, hogy vigyen vissza. Ma amúgy is vásárolni megyünk suli után, és értem jön. Útba esik a kolesz - kezdett el magyarázkodni.
- Tényleg elvinnétek? - kérdeztem csodálkozva. A nap elején, még elég rideg volt, most meg hirtelen nagyon barátságos.
- Igen, tényleg eltaxiznánk a koleszig - mosolygott rám.
- Hogy oda ne rohanjak - mondta mögüle Betti. Persze, hogy be kell szólnia. Persze, hogy közbe kell nyávognia. Uzziel arcáról eltűnt minden jóindulat és mosoly. Ennyit arról, hogy a nap folyamán nem lesz rideg velem. Hátat fordított nekem. Nézegethettem az izmos hátát, ami meg - megfeszül a pólója alatt, minden lépés után. Pár lépés után visszanézett a válla felett.
- Várj meg suli után és elviszünk a koleszig - mondta. Mért mondja ezt ilyen flegmán? Mi a franc baja van mindenkinek? Az előbb még teljesen normálisan viselkedett. Pukkadjon meg. Keresztbe fontam a karom, és a tőlem lehető legmérgesebb pillantással lövelltem a hátába.
- Krisz csak udvariasságból visz el a koleszig. Gáz, mennyire az arcodra van írva, hogy odáig vagy érte - húzta el fintorogva arcát Betti. Hogy maradna örökre így az arca: orrnyerge összeráncolva, ajka kissé felhúzva, szemöldöke kicsit összevonva.
- Elkenődött a rúzsod - mondtam ujjam a szám egyik sarkához emelve, hogy hol is pontosan. Persze nem kenődött el a csókálló matt, vörös rúzs, de azt akartam, hogy valami elvonja a figyelmét rólam. Még a végen olyat mondanék neki, amit megbánok. Bevált a tervem. Előkapott a táskájából egy kis sminkes tükröt. Mikor észrevette, hogy hazudtam megint fintorgott. Összecsukta a kis sminkes tükrét, és a táskájába süllyesztette, majd hátat fordított nekem és leült a helyére.

Fájt a lábam. Nagyon is. Egyre jobban bedagadt. Már nem szinte el is tűnt a bokám. A nedves törülköző, amit Uzziel tett rá, enyhített a kínjaimon. Soha nem telt el ilyen lassan egyetlen tanítási nap sem. Alig vártam, hogy kicsengessenek. Minél előbb visszaakartam érni a kollégiumba, hogy kibeszélhessem ezt az egészet Ana-val.

Uzziel ráérősen pakolta össze a tankönyveit. Becipzározta a táskáját, majd odaballagott hozzám. Én is igyekeztem nem megváratni, gyorsan összepakoltam a dolgaim, de felállni már kissé bajos volt. Odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Felhúzott. Ahogy ott állt velem szemben megcsapott az illata, ami bekúszott az orromba. Erős karjai biztosan tartottak, és néhány másodpercig egyikünk sem szólt. Aztán hirtelen ellépet tőlem, és a karjai amik eddig támaszt nyújtottak eltűntek. Automatikusan ráálltam a rossz lábamra. Sikerült visszafojtanom egy fájdalmas sikolyt. Elindult ki a teremből, és én utána sántikáltam. A lépcső tetején azonban megálltam. Ezen én nem fogok tudni lemenni. Kétségbeesetten néztem Uzziel alakja után, ami egyre távolodott.

Talán megérezte a pillantásom a hátán, vagy egyszerűen csak nem hallotta a lépteim zaját a sajátján kívül. Nem jövök rá mi késztethette végül megállásra. Visszajött értem a emeletre.

- Hjaj! De sok bajom van veled- sóhajtott lemondóan, mosollyal az arcán.

- Én... - de nem volt időm befejezni a mondatom, mert az egyik karjával a térdem alá nyúlt, míg a másikkal a törzsem tartotta. Felkapott, mint egy menyasszonyt szokás. Éreztem, hogy a fülem elkezd égni.

- Igen? Mit szerettél volna mondani? - kérdezte még szélesebb vigyor kíséretében. Csak tudnám mi olyan vicces?! Nem akartam a fejéhez vágni, hogy: Tegyél le!, vagy hogy Mi francot csinálsz?

Csak segíteni akar. De ez így annyira kínos. Nem is. Zavarba ejtő. Vagy egyszerre mindkettő? Szándékosan nem válaszolok. Azt akarom, hogy végre elinduljon lefelé, a kocsijukhoz, hogy minél hamarabb kikerülhessek az izmos karjaiból.

Elindult lefelé. Az emelet felénél direkt úgy csinált, mint aki mindjárt elejt, én pedig bedőlve ennek a tipikus dolognak, félve átkaroltam a nyakát.

- Meg ne fojts! - figyelmeztetett. A szemébe néztem, és bár ne tettem volna. Fekete, mint az éjszaka,és alig láttam meg sötét szivárványhártyájában a pupilláját. Huncut fény csillogott benne, ami elárulta, hogy alig bírj visszatartani a nevetését.

- Te ezt élvezed - állapítottam meg kissé bosszúsan.

- Bizonyos szituációkban tényleg élvezetes lehet a fojtogatás, de csak bizonyos mértékig - gondolkodott el. Ezt nem hiszem el. Most komolyan nekiáll perverzkedni?

- Nem arra gondoltam te kis perverz.

- Arra gondolsz, hogy élvezem, hogy ilyen tehetetlen vagy, és teljesen rám bízva magad viteted le magad a lépcsőn? - kérdezte, pedig tudta, hogy nem erre gondoltam.

- Még jó, hogy élvezem. Mázlid van, hogy ilyen udvarias az osztálytársad, és ilyen esetekben egy lovag módjára viselkedik veled - fényezte magát. Megforgattam a szemem. Kiléptünk az iskola ajtaján, levitt a maradék négy lépcsőn, majd az anyukája felé vette az irányt.

- Most már letehetsz - mondtam, bár azt hiszem inkább parancsoltam. De nem engedelmeskedett. Úgy tett, mint aki nem hallja mit mondtam. Tovább sétált, az autójuk felé ami előtt az anyja állt. Ha eddig lett volna kétségem afelől, hogy Uzzielék gazdagok, ez a látvány minden kétségem eloszlatta volna: feketén csillogó, BMV x6- os vártat ránk. Uzziel anyukája nem tűnt meglepettnek, biztosan szólt neki a "kis fiacskája", hogy szükségem van a fuvarra.

Az arcán bárgyú mosoly terült szét, mint aki olvadozik a látványon. Biztosan nagyon aranyosak vagyunk Uziellel. Ő a kisportolt, szőke herceg és a gyámoltalan szerencsétlen összekuszálódott hajjal, égővörös fejjel a karjaiban én. De hosszú az út a parkolóig. Egy örökkévalóságnak éreztem. Óvatos letett, mint egy hímes tojást. Ő tényleg beleillik a szőke herceg szerepbe. De én minden vagyok, csak a megmentésre váró hercegnő nem.