Dimenzió vándor

19. fejezet

Krisztián U.

Láttam, hogy nagyon fáj a lába. Elsiettem a takarítókhoz, le a portára, hogy kölcsönkérjek, egy törölközőt, amit a bokájára csavarhat. Attól tartok a  távozásom hangosra sikeredett.

Már nem tudom betartani a saját magamnak tett ígéretet, miszerint nem közeledem hozzá. Nem tudom elrejteni az aggódásom, és ezt az arcából is tudom. Tudom, hogy lelepleződtem, és az arcomra van írva, hogy igenis aggódom érte akármilyen genya is voltam vele a nap első felében.
Betti beszólása felhúz. Elmegyek az asztalától, nem akarom, hogy miattam még jobban rászálljanak. Aztán eszembe jut, hogy gyalog van. Ilyen bokával szerintem a lépcsőn le sem bír menni. Felajánlom neki, hogy elvisszük haza, mert megyünk anyukámmal boltba vásárolni.
Persze ez nem igaz. Azonnal írtam anyunak egy SMS-t, hogy ma tartsunk már bevásárlós napot, mert pont ráér az ő legdrágább kisfia, és hogy útközben kidobhatnánk Lolát a kocsiból, úgyis útba esik a koli. Erre csak egy kacsintós smile-it írt vissza, meg hogy igenis. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Imádom az anyukám.
Igazam volt. Most ott áll a lépcső tetején. Nem tud egy tapodtat sem mozdulni. Egy lépcsőfokon sem tudna lejönni, nemhogy egy emeleten keresztül. Visszamegyek hozzá.
Felkapom a karomba. Olyan védtelen. Ránézek az arcára. Zavarban van. Nagyon is. És én ezt élvezem.
Lefelé menet direkt úgy csinálok, mint aki majdnem elejti. Ijedten karolja szorosan körül a nyakam.
- Meg ne fojts! -  figyelmeztetem. A  szemembe néz. A  színes kontaktlencséi megint nem engedik, hogy gyönyörködhessek a szemeiben teljes valójában. Annyira aranyos, ahogy zavarba jön. Alig bírom visszatartani a belőlem kibuggyanni kívánkozó nevetést.

- Te ezt élvezed - állapítja meg kissé bosszúsan. A szemöldökét kicsit összeráncolja. Most nagyon szívesen megcsókolnám ezt a tündéri kis arcocskát.

- Bizonyos szituációkban tényleg élvezetes lehet a fojtogatás, de csak bizonyos mértékig - gondolkodom el. Szándékosan terelem el a témát. Nem akarom, hogy észrevegye mit fordult meg a fejemben pár pillanattal ezelőtt.

- Nem arra gondoltam te kis perverz.

- Arra gondolsz, hogy élvezem, hogy ilyen tehetetlen vagy, és teljesen rábízva magad viteted le magad a lépcsőn? - kérdezem mosolyogva. Tudom, hogy erre gondolt. Tényleg élvezem, hogy rám van utalva.

- Még jó, hogy élvezem. Mázlid van, hogy ilyen udvarias az osztálytársad, és ilyen esetekben egy lovag módjára viselkedik veled - düllesztettem ki büszkén a mellkasom, mint egy nemes. Megforgatta a szemit. Jaj csak fel ne akadjanak azok a gyönyörű szemei. Kiléptünk az iskola ajtaján, levittem a maradék négy lépcsőn. A parkolóban már láttam anyut a kocsinknál.

- Most már letehetsz - mondta, bár azt hiszem inkább parancsnak szánta. Úgy teszek, mint aki nem hallja mit mond.
Nem akarom hogy terhelje a rossz lábát. Így is elég durván néz ki. Anyu a kocsinak támaszkodik. Nem lepődik meg, hogy Lola velem van, hiszen szóltam neki, hogy velünk jön. Annál inkább váratlanul éri, amiért a karomban hozom.
Az arcán elterülő látvány mindent elárul arról mire gondol jelen pillanatban.
A szemem sarkából látom, hogy Lola is észrevette min kattoghat a "taxisunk", ugyanis ő fülig pirult. Óvatosan leteszem. Figyelek, nehogy a fájós lába érjen előszór földet.  Hálásan néz fel rám. Kinyitom az ajtót, majd besegítem. Becsukom az ajtót, majd fojtott hangon megkérdezem anyum:
- Mivan?  - kérdezem roppant udvariasan.
- Igazán semmi - mondja. Na persze.
- Tesin elesett és a bokája tropára ment.
- Rajtad kívül másnak is eszébe jutott, hogy talán így nehezen jut vissza gyalog a kollégiumba? - szegezte nekem a kérdést. Az igazság az, hogy nem. Senki még csak megs em kérdezte hogy van. Egyre mérgesebb vagyok Bettire. Ő az aki úgy intézte, hogy az egész osztály elkerülje. Szeretik a nyugodt dolgokat, és úgyis csak egy évet lesz itt. Nem akarják kizökkenteni a dolgokat. Ha ehhez az kell, hogy nem állnak szóba az új lánnyal hát legyen. Gyávák!