Dimenzió vándor

54.fejezet

Krisztián U.

Tehetetlenül ülök a történelem temazáró dolgozatara felkeszitő próba  kérdések felett. Állandóan a karkötőn jár az agyam, amit Lola adott nekem.
Kihúzom a fiókot, majd a krzembe forgatva nézegetem. Vajon miért olyan fontos Lolának, hogy kockáztatva midnent eljön hozzám m persze jól esik, hogy szamitott rám, de láttam rajta hogy szenved. Foggalmam sincs mit tesznek ott vele, de biztosan semmi jót, ha igy néz ki. Eszembe jutnak a sötét karikák a szeme alatt, a beesett arca. Ökölbe szoritom a kezem a karkötő körül, anynira, hogy msr faj, ahogy a kis gyöngyök beleválynak.

- Szép karkötő. Kinek Szánod? - mondja anyu a hátam mögött. Nyugodt arckifejezést próbálok erőltetni az arcomra  mielőtt felé fordulok a a székemmel. Ahogy elnézem az arckifejezését, ez nem nagyon sikerül.
- Hjaj szívem. - sohajt majd leguggol elém, amitől megint kisgyereknek érzem magam, de nem bánom. A combomra teszik a kezét, majd a szemembe néz. Tudom hogy mondani aakr valamit, de még gondolkodik hogyan kezdjen hozzá.
- Nagyon sajnálom ami történt. Senki sem tudta, hogy elfog szökni otthonról.
- Én nem igazán gondolom így - modnom kissé durcásan. Ők állították be úgy a dolgot, mintha az lenne. Eltűnt  pár cucca a szobájából, meg a hatizsákja. De én tudom mi történt vele. Lehet magától ment el, de az Orionosok nem engedik vissza. Akkor ez nem számít szerintem szökésnek.
- Ma családi vacsi lesz. Édesapád végre hazajön az üzleti útjáról.
- Jé?! Eszébe jutott hogy van családja? - ironizálok, de aztán megbánom. Anyu arcát látva leakarom harapni a nyelvem az előző mondatért.
Dühös arcal feláll majd lesimítja a ruháján a gyűrödést, csakhogy ne keljen rámnéznie. Tudom, hogy ez neki fájó pont, és csak vigasztalni akart valamivel, de én megis  megbántottam őt. Tudom mennyire szokott neki hiányozni apu, es hogy mostanában alig van velünk  a munkája miatt.
Anyuval mégsem kellet volna ennyire faragatlannak lennem.
Felállok és megölelem, amitol egy kicsit ledermed, de viszonozza.
- Sajnálom,  nem akartalak megbántani- motyogom a hajába. Ő megsimogatja a hátam,  jelezve mar ne lm haragszik.
- Ne mason töltsd ki ha mérges vagy szomorú vagy valami miatt. Ma edzésen add ki magadból, hogyha hazajössz a vacsora asztalból ne váljon csatatér. - kér kedvesen, majd kibontakozik az ölelésemből, majd kimegy a szombámból. Elmosolyodom. Na igen. Apu sose hagyja szó nélkül ha feleselek vele.
Elmosolyodom, mert tudom, anyu tenyleg szó szerint értette a csatateret az asztal felett.
Egy kicsit szigorúbb mint anya. Sőt... De ettől még nem kellet volna róla igy beszélnem. Hiszen miattunk melózik ennyit, hogy nekünk midnenünk meglegyen.
Körbeforgok a szekemmel a szobában. Hova tegyem ezt a karkötőt, hogy senki ne talalja meg, csak én.?
Azért hagyhatta itt, mert később még tervei vannak vele? Visszafog jönni érte? Vagy nekem kellene tennem valamit vele? Annyi a kérdés. A fény felé tartom. Mi a fenét kezdjek ezzel? Aztán megakad a szemem az egyik gyöngyszemen. Mintha nem lenne teljesen tökéletesen kerek, mint a többi. Visszagurulok az asztalomhoz. Felkapcsolom a kislámpám. És tényleg. Mintha a másik oldalrol belekapvsolodna valami. Ovatosan megfeszítem, probálom széthúzni. Egy USB csatlakozó csúszik ki abbol a gyöngyszemből aminek kicsit eltérő formalya volt mint a többinek. Talán egy pendrájv lehet. De miért rejtik el egy ilyen karkötőbe?
- Oh ilyen nekem is van. - Tűnik fel anyu újra mögöttem, amitől majdnem kiugrok a gatyámból.
- Anyu kérlek ne csinald ezt. A szívbajt hiztad rám - nézek rá esdeklőn.
- Az egyik katalógusban láttam. Megvettem aztán kiderült, hogy nemnaz igazi, mert kevés a tárhelye. De amúgy csinos, és praktikus.
 
Szóval egy divatujságból lehet  rendelni.  De vajon mi lehet rajta. Ránézek a karórámra. Elfogok késni a kosáredzésről ha nem indulok most el.  Holnap nagy meccsünk lesz, és ha ma elkések, kizsigerel az edzőnk. És a többiek is amiert miattam kell majd több kör büntető futást csinalni a teremben. Felkapom a cuccom, mig anyu lerakja az ágyamra a kimosott ruháim.
- Szeretném ha elpakolnád mikor megjössz.
- Mindig elszoktam - nézek rá ártatlan tekintettel, miközben a vállamra teszem az edzőzsákom.
-  Na persze - csóválja meg a fejét. Sietős léptekkel indulok meg. Próbálom kizarni a fejemből az összes zavaros gondolatot.  Nem vonhatja el semmi most a figyelmem. Ez fontos. Nem csak nekem a csapatnak is. Ráérek agyalni később is, úgysem jutok egyről a kettőre mig megnem nézem mi van a pendrájvon.