Dimenzió vándor

30. Fejezet

Krisztián U.

Lassan nyitom ki a szemem. Levegő csap az arcomba, ami elég hűvös, de nem annyira, hogy fázzak. Kinyitom az szemem, amit észre sem veszek, hogy becsuktam. Magasan vagyunk. Nagyon magasan. Hegyek vannak körülöttünk. Körbefordulok. Mindenhol hegyek, sziklák, szurdokok. Unalmasnak is lehetne modnani, ha a reggeli nap fénye, ami most bukik elő a a hegy aljáról, nem színezné meg ilyen választekosan a hegyeket mintha mindegyik egy teljesen más színben lenne megfestve. Az egyik sötét szürkés, mig egy masik szinte ezüstös szinben pompázik.
- Na, eléggé lélegzet elállító?
-Eléggé - modnom elismerően.
A lányra nézek mellettem. A csendes, szürke, jó tanulónak tűnő lány tele van titkokkal. És kiderűl, nem is olyan szürke, és nem is olyan csendes, mint amilyennék látszik. Nézem magam mellet, ahogy behunyt szemmel arcát a nap felé fordítva élvezi a sugarakat. Elkapom róla a tekintetem, mielőtt észrevenné, hogy nézem. A hegyeket, nézem amik ezernyi és ezernyi színben pompáznak. Nem tudom mibe keveredtem, de kifejezetten örülök neki, hogy én vagyok akinek ezt az egészet elmondta. Nem tudom mennyi ügynök elől kell majd még menekülnöm vél, vagy hogy mennyiszer kell átélnem vele ezt a csodálatos ugrást.
Ez a véleményem a következő pillanatban megváltozik. Megszédül, és majdnem orra is bukom, de Lola megragadja a karom, így sikerül talpon maradnom. Megallithatatlanul tör belőlem elő a hányás. Mikor abbahagyom, erőtlenűl árréb botorkálok, de ez is csak úgy sikerül, hogy Lolára támaszkodom.
- Selytettem, hogy ez lesz- mondja inkább magának, mintsem nekem. - Ne aggódj. Mindjárt jobb lesz - simogatja meg a hátam, miközben leülök a hideg sziklás talajra alattunk. Felhuzom a térdem, rarakom a kezem, és a fejem a kezemen pihentetem.
- Rohadtul forog velem a világ - mondom erőtlenűl.
- Kell rágó, meg víz? - kérdezi óvatosan.
- Látom felkészültél- nézek fel rá mosolyogva, amire válaszul egy mentegetőző vállrándítást, és egy féloldalas mosolyt kapok. - Igen jöhet- nyújtom felé a karom, majd lekapja a táskáját a válláról, ami eddig fel sem tűnt, hogy a hátan van. Kivesz belőle egy kis palackos vizet, majd felém nyújtja. A rágót farmerja zsebéből veszi elő.
- Na akkor hogyan tovább? - sanditok fel rá, miközben kiveszek magamnak két rágót a csomagolásból.
- Hogy érted? - kérdezi értetlenül.
-Hát mostmár egy csapat vagyunk bekell avatnod mindenbe.
- Egy csapat vagyunk... - suttogja a szélnek, majd elpirul, és kerüli a tekintetem. - Nagyon sok mindent kellene elmesélnem neked.
- Időm mint a tenger- másolom meg mellettem a helyet, hogy üljön le, és kezdjen el mesélni.
- Ez nem így működik Uzziel - huppan le mellém lemondóan, mint aki tudja, nem kerülheti el a magyarázkodást.
- Nem akarlak belekeverni ebbe. Én évek óta menekülök, hogy ne legyen belőlem kísérleti patkány. Az Orion ügynökei fegyverrel járkálnak, és nem akarom, hogy bármi bajod essen - ragadja meg a kezem, és néz rám kétségbeesetten. Meg fogom a kezét, ami görcsösen markolja a pulcsim.
- Ők tették ezt a válladal? - kérdezem, a szemébe nézve.
- Nem - süti le a szemét, de még látom, amint fájdalommal telik meg.
- Részese akarok ennek lenni. Segíteni akarok neked. Még akkor is ha csak az érzelmi szemetesed leszek, és arra használsz, hogy panaszkodsz nekem. Modn el mi bánt, add ki magadból a haragot, ami évek óta gyűlik benned az Orionosok miatt, akik nem hagyják, hogy nyugodt életed legyen- szorítom meg biztatólag a kezét.
- Mégis mért tennéd meg ezt értem? - kérdezi őszinte kíváncsisággal.
Megvárom, hogy ismét rámnézzen, mielőtt válaszolok neki.
- Mert hosszú idő óta rejted ezt magadba, nyomod el az érzéseid. Nem csinalhatod ezt örökké. Kell valaki aki előtt őszintén felvállalhatod az érzéseid. A  legjobb barátod akarok lenni. Egy olyan barát, akire bármikor támaszkodhatsz.
- Honann tudod, hogy már nincs legjobb barátom? - kérdezi vigyorogva, de látom nagyon megérintette az indokom. Eszembe jut a magas kigyurt, oroszakcentusú férfi a kollégiumi szobából. Na ő tuti nem a   legjobb barátja.
- Hát legjobb fiúbarátod még lehetek - vigyorgok önelégűlten, miközben átkarolom a vállát. - De ez nincs ingyen ám.
- Fizetségnek jó lesz, ha majd lélegzetelállító helyekre viszlek?- kérdezi, miközben a vállamra hajtja a fejét.
- Gondolat olvasó is vagy azthiszem- nevetek fel, majd együtt nézzük, ahogy felkel a nap a hegyek mögött. Nem érdekelt mennyi ideig ülünk itt. Miénk az idő és a tér. Lolaé, és ő megossza velem. Sosem éreztem magam ennyire boldognak, mint itt ücsörögve a hegyen. Érzem Lola sokkal több is lehetne, mint barát, de ezt a hangot elnyomom magamban. Mekkora képmutató vagyok már? Itt papolok, hogy hosszú távon nem lehet elynomni magunkban az érzéseket. Ahj Bence... Lehet hogy rohadtúl igazad lesz az új lánnyal kapcsolatban, és tényleg belefogok esni. Akkorát sohajtok, mint egy fujtató. Nem is tudom mekkora fába vágtam a fejszém.