Dimenzió vándor

57.fejezet

Lola

 Az elmúlt hetekben nem igazán beszélt hozzám senki. IQ teszteket töltöttetek ki velem, az állóképességem mérték fel, valamint az agyi aktivitásom figyelték meg.  Most is éppen egy helyben kocogok, egy futópadon, miközben a vérnyomásomat méri. 

- Mikor végez? -  kérdezi Leo belépve az ajtón. A szőke göndör fürtjei úsznak utána a levegőben, egyfajta aurát vonva köré.  Az elmúlt napokban egész sok időt tölt velem, pedig én alig szóltam hozzá. Miután újra bírtam beszélni, addigra már megszoktam, hogy nagyokat hallgatok. Bár igazán senkit  nem zavarnak az egyszavas válaszaim, őt mintha mégis aggasztaná. Őszintén szólva engem is. Észrevettem magamon, a kezdődő depresszió jeleit, de nem akarok belesüllyedni, így amikor tehetem, felmegyek fele az üvegházba, vagy olvasni az itt kialakított könyvtárba. Hálás vagyok a társaságáért. Bár tudom, valójában az a doga, hogy információkat gyűjt  rólam, hogy  részletes beszámolót tudjanak rólam készíteni. De mégis mit tehetnék? 

- Még öt perc  és végzünk  - mosolyog rám Dr. Péter. Nem szűnt meg kedvesnek lenni velem, még azután sem, ami az üvegházban történt.  Ellenben mindenki más sokkal óvatosabb velem, és jobban figyel rám. Már ha ez lehetséges.  Miután lelassult a futógép, odalépett hozzám, és levette a karomról a vérnyomásmérőt.  Egy pillanatra megszédülök. Leo azonban észreveszi.  Aggódó tekintettel odalép hozzám. Én csak megrázom a fejem, jelezve neki, hogy semmi komoly. Azonban a következő pillanatban a karja után kapok reflexszerűen. Mi a franc van velem? Ekkor belém hasít  felismerés. Látomásom fog lenni. De miért pont most? Kétségbeesetten nézek Leora, aki időközben utánam kapott, és a derekamnál tart.

- Mi a baj? - kérdezi, mire én nem válaszolok. Várom, hogy elhomályosuljon előttem a világ, de semmi ilyen nem történik. Talán csak téves riasztás. Megrázom a fejem, jelezve, hogy minden rendben, de látom rajta, hogy nem hisz nekem. Vonakodva lenged, mire mintha a testem csak erre várt volna.  Érzem, hogy valami magával ránt, mintha egy erő húzna innen el.  Annyira megkönnyebbülök. Lehunyom a szemem. Még látom, ahogy Leon ordítva kap utánam, de már elkésett.

 A következő pillanatban kinyitom a szemem. Sötét égbolt, körülöttem milliónyi csillaggal.  Annyira csodálatos. Körbefordulok, kitárt kezekkel. Érzem, ahogy mosoly kúszik fel az arcomra. Mintha én magam egy csillagokkal teli univerzumban lennék. Nem tudom mikor éreztem utoljára ennyire magam szabadnak. Egy fényes pont sem hívogat magához, mint máskor. Talán mert ezúttal sehova sem akarok menni.  A szívem mélyén arra vágytam, hogy eljöhessek onnan, elmenekülhessek a világ elől, ami üldöz  engem. Talán ez a legjobb megoldás. Vajon itt tudnék  maradni örökre? Bele sem merek gondolni, mit fognak tenni velem, ha visszamegyek. Talán ha arra a pillanatra érkezem vissza amikor eltűntem...  De miért kellene visszamennem?  

 Megdermedek. Olyan mintha valaki figyelne. De mégis ki tud ide jönni? Ez az én személyes kis világom, ahova csak nekem van bejárásom. Ezek szerint tévedtem.