Dimenzió vándor

54.fejezet

Lola

Megint az ismerős kórházi gépek pittyegésére ébredezek. A pilláim alól próbálok észrevétlenül kipillantani, ami biztos nem ment annyira mert mozgolódás támad mellettem.
- Tudom hogy már ébren vagy - mondja Leo halkan, motoszkálva a fejem mellett éjjeliszekrényen.
- Megértem ha dühös vagy, de az amit az üvegházban csináltál... - itt elhallgat és hallom ahogy kimért léptekkel indul meg a szobában. Megnyit egy csapot. Azt hiszem egy poharat tölt meg vízzel. Ugyan azzal a megfontolt léptekkel visszajön az ágyamhoz, mintha minél jobban húzni akarná a dolgot.
- Emelték az adagod ami miatt lehet hogy pár kognitív képességed nem tudod majd használni - nem tudom ezzel mit akar mondani. Megakarom neki mondani a magamét. Kiakarom nyitni a szám, de a nyelvem helyén egy tüzes száraz parázsdarab van. Érzem a nyelvem, tudom hogyan kell hangokat betűkké majd azokat szavakká formálni, mégsem jön ki hang a torkomon. Kinyitom a szemem, felülök, majd a pohár vízért nyúlok, amit Leo felém tol a kis éjjeli szekrényen. Egy hajtásra ki iszom belőle a vizet. Megint megpróbálok megszólalni de nem megy. A torkomhoz kapok. Na várjunk csak!
Kognitív képesség a beszéd is. Ezek szerint én most nem tudok beszélni.
- Kérlek nyugodj meg. Valószínűleg átmeneti állapot, míg a tested bennem fogadja a neked beiktatott új adagot. - mondja Leo kicsit sem megnyugtató hangon. Mintha ő is be lenne pánikolva ami csak még jobban rásegít az enyémre. Próbálok mély levegőt venni aminek köhögés lesz a vége, mert a mellkasomon térdeplő túlbuzgó őr cselekedete nyomán erősen valószínű hogy megrepedt pár bordám. Mintha csak egy csapásra megidéztem volna azzal hogy rágondolok belép az ajtón. Először észre sem vesz engem.
- Hallottam valami beszélgetést kintről. Minden rendben? - érdeklődik Leotól aki szótlanul csak fejével felém int. Szóval most ő is megkukult mi? Az őr olyan arcot vág, mintha minimum én lettem volna az a személy aki ő rajta gubbasztott és nem pedig fordítva. Az összes izma meg feszül ugrásra készen. A derekához kap, de a kábító lövedékkel teli fegyver ami gondolom nála kéne hogy legyen nincs ott. De nem tudok gondolkodni az ő csalódott arcán sokáig mert azon kell agyalnom hogyan szüntessem meg a gombócot a torkomban. Semmi képen sincs kedvem pánik rohamot kapni. Leo is mondta, átmeneti ez a dolog. Ez az őr meg nem hiszem hogy sokszor az utamban lesz, hiszen elég nagy az épület, sose találkoztam vele a két hét alatt, csak bizakodóbbnak kell lennem. Na nem mintha az eddig annyira bevált volna itt, de nagyon hamar elhallgattatom ezt a gondolatot a fejemben. Mégha így is van, ez most nem segít.
- Remélem nem valami ostobaságon töröd a fejed - mondja fenyegetően felém lépve egyet. Ez nem segít, megint jön a gombóc érzés, a nyomás, mintha rám akarnának dőlni a falak. Megfogom a torkom és próbálok jelezni hogy jelen pillanatban még beszélni sem tudok, nem hogy azon agyalni hogyan rúghatnám szét a seggét. Ő erre elég érdekesen reagál mert persze az ha a torkodra mutogatsz és markolászod az támadó szándék, szóval még egyet felém lép es fenyegetően méreget.
- Jesszus vegyél már vissza. A szívbajt hozod rá. Nézz már rá- mutat rám Leo. Ekkor lép be Nikolaj.
- Már csak te hiányoztál - jegyzi meg leereszkedő hangnemmel a szőkeség.
- Húzd el a beled innen Jhon- címezi a kedves szavakat Nikolaj az agresszívan engem méregető pasasnak.
- Azt mondtam neki nem vagyunk egy erőszak szervezet, és ezt mi magunk is hangoztatjuk előszeretettel. Erre te letepered mint egy vadállat. Láttad te a röntgen felvételt a mellkasáról?
- Te sem vagy azért semmi. Biztos vagyok benne hogy te is leteperted már egy párszor mielőtt ide hoztad nekünk, mint egy rongyot ami már nem kell. És afelől sincs kétségem, hogy te nem csak röntgen képen láttad azt a mellkast.
- Lehet. De én néha napján legalább látok egy csupasz női testet. Talán ez a te bajod nem? - dobja vissza a vitalabdát Nikolaj. Jól értem hogy ezek az én megnem történt Nikolajal való szexemen évődnek?
- Mégis mi. Hogy nem kurhatom meg a dögös közveszélyes tiniket mielőtt lehozom őket ide?
- Jézusom hagyjátok abba - vág közbe Leo hófehér arccal. Kétségbeesetten néz rám, mire én is hasonló tekintettel és arckifejezéssel válaszolhatok, mert elkapja a tekintetét.
- Takarodjatok ki. Mindketten - ordít mindkettőjüknek címezve a mondandóját majd az ajtóra mutat. Jelen pillanatban. Szám egyet érteni tudok vele.
Ők olyan döbbenten állnak, mintha elis felejtették volna hogy ott vagyunk. Mindketten megindulnak az ajtó fele amit hatalmas döndüléssel vág be mögöttük Leo.
Ez elég megalázó volt. Akkor is ha semmi sem igaz belőle. És Nikolaj meg csak nem is kérte ki magának hogy ez nem így volt. De hisz nem tehet róla. Mit mondott volna? Hogy amúgy totál megkedvelt és én kértem hozzon be vagy Boss megöli? Erről eszembe jut Uzziel is és a vérben ázó teste. Ugyan akkora lyukat érzek most a mellkasom a mint amilyet Boss fegyvere tudna rá csinálni. Észre sem vettem mikor kezdtem el remegni, nem sírok, mert egy könny sem folyik le az arcomon, csak reszketek, és érzem ahogy a sírós arcú grimaszom rajzolódi ki. Hogy a számon  artikulálatlan torz hangként jön ki a levegő. Átölelem a térdem és ringatni kezdem magam.
Leo tehetetlenül áll az ajtóban, fogalma sincs mihez kezdjen, de én most nem tudok mit kezdeni. A saját fájdalmam ölel éppen körbe, amivel foglalkoznom kell. Mi az ami miatt még mindig nem változott az a rohadt látomás? Hát hiába jöttem ide, és állom ki ezeket a dolgokat? A kínt ami azzal jár hogy a nekik megfelelő képre formálhassanak? Vagy hogy a fegyverük legyek? Hiába is szépített a doki, nem hiszem hogy az " én érdekemben erősítenék fel a tehetségem" meg hogy " uralni tudjam". Ők akarnak uralni engem.
Mit kellene tennem? Mégis mit? Felőröl ez a gondolat, mert tényleg oda jutok minden egyes alkalommal ahova az elején, hogy fogalmam sincs.