Dimenzió vándor

41. Fejezet

Uzziel

Döbbenten állok az ajtóban.
- Ne is foglalkozz vele haver - veregeti meg a vállam Bence.
- Nem kell a sajnálatod. Ez csak egy kicsit konkrétabb nemleges válasz volt arra az egyszerű kérdésre, hogy elakar e jönni velem randira. Bár ha jobban belegondolok, te bosszantottad fel - mosolygok rá. Pedig nagyon nincs kedvem, pláne azok után, hogy Lola az orrunk alá dörgölte, hogy azzal a fekete hajú óriás pasassal találkozgat.

Jesszus honnan veszem, hogy rendszeresen találkoznak? Megrázom a fejem, ezzel elüzve ezeket a gondolatokat. Nem kellene, hogy ennyire fent akadjak ezen. Hisz a barátok nem randizgatnak. Ez nyilván neki is megfordult a fejében, azért mondott nemet.
Az épület sarkáig együtt megyünk, utána mindketten megindulunk hazafelé. Elköszönök tőle, majd megvárom míg a sarkon befordul. A kollégium irányába visz a lábam. Nemntudom miért, de úgy érzem arra kell mennem. Nem akarok Lolával összefutni, de valami megis arra késztet, induljak el arra. Az utca túloldalán állok, amikor észreveszek egy öltönyös kopasz alakot. A kollégium felé néz minduntalam, mintha valamin törné az agyát.

Előkeresem a zsebemből a telefont, majd messengeren hívom. Nem veszi fel, pedig látom hogy fönt van. Felemelem a telefonom, mintha csak az időt néznem meg, de gyorsan lefotozom a fickót az épület előtt. Majd megmutatom Lolának amikor már hajlandó beszélni velem.
Behuzott nyakkal, zsebrevágott kézzel sarkon fordulok, és és elindulok haza.

A székemben pörgök párat. A mobilom képernyőjén ott van az öltönyös fazon. Ismerős volt valahonnan. Mióta rajöttem honnan, agyalok azon, hogy érhetném utol Lolát. Szolnom kell neki, de nem válaszol egyetlen üzenetemre sem. Mivan ha csak a megfelelő pillanatra vár? Megrázom a fejem, és összeborzolom a fehér hajam. Feltápászkodom a szekből, kicsit szédülve az iménti forgás miatt, majd a sajat tükörképemmel nézek farkaszemet.