Dimenzió vándor

33.fejezet

Lola

Próbálom kerülni Uzziel tekintetét, mióta beléptem az osztályba. Ma majdnem elkéstem, megint... De ma kissé talán örültem is neki, mert így nem volt nagyon lehetősége odajönni hozzám. Láttam hogy aggódik, de én is rettenetesen féltem, attól vajon mit fog mondani. Lehet hogy marha dühös rám, a tegnapi miatt, ami teljesen jogos lenne részéről. Nem kellet volna belerángatnom ebbe. Megszólal a figyelmeztető csengő. A tanárunk kirongyol a teremből, motyog valamit, hogy fontos elintézni valója akadt, de rajtam kívül, ezt nem hiszem, hogy más is hallotta. A hasam kordul egyet. Nem reggeliztem, és kellene már valamit ennem. Ha sietek előbb érek le a büfében mint a többiek, és talán tudok valami kis szendvicset venni, mielőtt az összeset elkapkodnák. Előkotrom a pénztárcám, és mire felnézek, mar senki sincs az osztályteremben, rajtam és Uzzielen kívül. Még mindig azzal a sejtelmes, kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámul.
Felállok, de kissé túl hirtelen a mozdulatom, és fájdalom hasít az oldalamba, ott ahol a golyó ért. Megtámaszkodom az asztalban.
Hátat fordítok, de érzem, hogy a szénfekete szemei lyukat égetnek a hátamba.
- Meddig akarsz még ilyen vádlóan bámulni? Kezd bosszantani - csattanok fel.
- Tudod mi a bosszantó? - kérdezi, miközben tesz felem, egy már-már fenyegető lépést.
Nem válaszolok neki.
-Tegnap csak úgy eltűntél, azt se tudtam, hogy mi történt veled. Elsült az a fegyver és... -
- Ezt nem itt kellene- suttogtam neki könyörgően.
- Aggódtam érted - fejezi be meg mindig mérges arcot vágva.
- Aztán beesel az ajtón, sápadtan és kialvatlanul. Nem tudom mire gondoljak. Egyszerre vagyok dühös, mert nem voltál képes jelezni, h élsz e meg vagy hogy minden rendben van e veled, de ugyanakkor örülök , hogy jól vagy - magyarázkodik. Csak úgy dől belőle a szó. Vajon meddig gondolkodhatott ezen? Hogy hogyan magyarázza el nekem, hogy jól esett volna neki, ha jelzem, hogy semmi bajom? Nem akarok kifakadni neki, hogy Nikolajjal voltam, aki mellesleg egy Orionos, és bármikor odaadhat nekik ezüst tálcán. Azt sem mondhatom el, hogy én egy hetet visszakellet teleportáljak, azért vagyok ennyire elcsigázott. Csak állok és nem tudom mit mondjak.
- Sajnálom - mondom az első szót ami eszembe jut, de a többit magamban fejezem be. "Sajnálom , hogy nem lehetek őszinte veled, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, és veszélybe sodortalak. Hogy aggódsz értem, és nekem emiatt nincs lelkiismeret furdalásom, sőt talán kicsit élvezem is, mert olyan érzésem van ettől hogy valakinek fontos vagyok. "
Tesz felém egy bizonytalan lépést, de meggondolja magát. Sarkon fordul és faképnél hagy.
Kicsengetnek. Ennyit arról, hogy időben leérek a büfébe.

                        ****

Én vagyok az utolsó, aki kisétál az öltözőből. A torna teremben már mindenki felsorakozott, kissé bosszúsan néznek , ahogy ráérősen beállok a helyemre a tornasorba.
- Most hogy Lola kisasszony is megtisztel minket a jelenlétével, egy kis bemelegítővel kezdenénk - mondta Lajos bácsi kissé neheztelő pillantást vetve rám. Lendületes léptekkel megindul a szertár felé, majd kihoz két szivacslabdát.
- Egész pályás kidobó, és akinél a labda van, csak kettőt léphet - ordítja, majd eldobja a labdát. Mindenki rohanni kezd, mintha muszáj lenne, de én ma nem vagyok valami aktív.
- Akit kidobnak húsz fekvőt kell csinálnia, majd visszaállhat - ordítja el magát megint a mi lelkes testnevelés-tanárunk.
A szivacslabda ezután a hátamon csattan. Félreállok, hogy ne zavarjam a többieket. Húsz fekvő után visszaállok.  Az utolsó pillanatban hajolok el Bence labdája elől. A vállamnak csapódik a másik szivacslabda, amit Uzziel hajított felém. Megint félre állok fekvőzni. Meg sem kottyan ez a negyven. Ha tudnák a többiek, hogy minden reggel egy tenger mellet futok el, még jóval a strandolok előtt, amikor még a horizonton is alig latszik a felelő nap fénye. Szóval elég jó a kondim. Fel sem állhatok, mert kidobnak megint. Az osztály szépétől kaptam ezt a kidobást. Ez egyre jobb és jobb lesz. Miután befejezem a bünti felállok. Uzziel megint célba vesz, és most sem vagyok elég gyors, vagy egyszerűen csak nem akarom kikerülni. Nem szivacslabda van nála, hanem gumilabda. Kissé le van eresztve, de így is nagyon meg tudja csípni  a bőröd, ha eltalál. Már négy labda van játékban, ebből kettő ez a gumilabda. Szép lesz a bőrünk, ott ahol eltalálnak vele. Egyszerre három labda is eltalál. Egy szivacs fejen, egy kis gumilabda karon, a harmadik pedig a pont a lábam alá, amivel lépni akartam egyet. Hanyatt esem, a lapockámra.

Olyan hangosan ordítok fel, hogy még én is megijedek. Talán több is kiférne a torkomon, de a levegőm bennakad. Annyi csillagot látok hirtelen, amennyit talán még egy derült égbolton sem lehet. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Egy hete ezt a golyót kaptam be majdnem, most meg ez a sérült vállam. Most rettentően csúnya dolgokat lenne kedvem mondani, de tudom nem illene. Mire ismét látok mást is, csillagokon kívül Lajos tanár úr  tornyosul felém, Alex, Bence és Uzziel társaságában.
- Fel tudsz kelni? - kérdezi kissé aggódva a tanár. Mostanában ezt a kettő érzelmet váltom ki az emberekből. Vagy aggódnak értem, vagy haragudnak rám. Vagy egyszerre a kettő.
- Persze csak fekszem itt még egy kicsit ha nem baj - mondom összeszedve minden erőm. Marhára fáj a lapockám. Majdnem annyira, mint mikor ez az egész történt vele. Összeszorítom a fogam.
- Biztos minden rendben? - Kérdezi Bence is. Felmutatom a hüvelykujjam. Nem vagyok képes megszólalni. Csikorgatom a fogaim, hogy kevésbé érezzem a fájdalmat, de ez sem segít.
Megpróbálok feltápászkodni innen. Elég szerencsétlenül festhetek. Mindenki engem néz. Az egész osztály. Az  arcukra  rémület ült ki.
- Nem lenne baj, ha most kimennék felfrissülni? - kérdezem esdeklően a tanárom.
- Persze menj csak. Valaki menjen vele...
- Jól vagyok. Tényleg - vágok a szavába győzködve őt arról, hogy semmi bajom.
Bence ellentmondást nem tűrően mellém áll, belém karol, ami kiprésel belőlem egy felszisszenést. Többre nem futja. Azonnal elengedi a karom, de továbbra is határozott célja, hogy velem jön. Most megvonnám a vállam, hogy jelezzem "felőlem" de csak egy beleegyező sóhaj hagyja el a szám. Akkor jöjjön velem.
Leülünk az udvaron a padra. Én kissé mereven tartom magam.
- Mi ez a puskaporos levegő közted és Krisz között?
- Csak haragszik rám - válaszolok. Most nagyon nincs kedvem beszélgetni vele erről. Ez nem az én napom, és nem akarok meg ezzel is foglalkozni. Haragudjon rám ha akar. Bocsánatot kértem. Ennél többet  ne várjon tőlem.
- Ki kellene békülnötök. Kikészíti ez az egész - néz rám segélykérően.
-Akkor lehet rosszul hallottad az előbb. Ő haragszik rám. Én nem. Saját magának kreálja ezt. Ha akar, majd beszél velem.
- Krisz tudod milyen. Nehezen lát be dolgokat. Én csak... - folytatná, de elég csúnyán nézhetek, ha belé fojtom a szót.
- Az a robusztus pasid tiltotta meg, hogy dumálj vele?
- Mi? Milyen robusztus... - elhallgatok. Nikolaj. Múltkor látta Uzziel, amikor nálam volt a kollégiumban. Biztos mesélt Bencének róla.
- Szó sincs erről - mentegetőzöm. Nem javítom ki, hogy nem a pasim... Higgyen amit akar. Talán ez távol tartja Uzhielt, ha ezt hiszi. Nyilvánvaló, hogy Bence neki akar információt gyűjteni.
Kinyújtom a lábaim, és behunyom a szemem. Élvezném a napsütést, de be van borulva az ég. Csúnya vihart ígér.
Egy kéz nehezedik a fájós lapockámra. Először elakad a lélegzetem, mert nagyon fáj, de lágy masszázsba kezd, ami egyszerre jó és rossz is. Uzziel az. Pont ilyen jól masszírozta akkor is, amikor nála aludtam. Kis idő múlva benyúl a pólóm alá, és közvetlenül hozzáér a lapockámhoz. Először megdermedek, ahogy a sima tenyere az én összeroncsolt bőrömhöz ér, de jól esik ez a masszázs, és kicsit neki is dőlök az ügyes kezének. Már úgyis látta.
- Sajnálom - ismétlem ugyanazt, amit reggel az osztályban mondtam. Nem mond erre semmit, csak abbahagyja egy pillanatra a masszázst, majd folytatja.
- Tudom - mondja sokat sejtetően. Mintha azt rejtené ez az egy "tudom", hogy " Tudom, hogy sajnálod, hogy nem mondhatsz el mindent nekem".
A kezem a kezére teszem.