Dimenzió vándor

3. fejezet

Ránéztem a jelentkezési lapra ami előttem volt. Egy Váci suliba jelentkezek át. Mostanában túl sok lett a szabadidőm és hát úgy tűnik túl sokat tanultam. Lassan félév de már a tizenegyedikes anyagból akarnak velem szintvizsgát tetetni. Eleve anyukám ötlete volt mert szerinte sokkal többre lennek képes. Nem is bánom. Valami IQ tesztet is csináltattunk, és az eredmény meglepően magas volt: 148- as IQ-val rendelkezem.
De szerintem nem így működik. Én önmagamon nem nagyon veszem eszre.  Egyszerűen csak megjegyzem azt amit elolvasok. Arra is gyanakodtak, hogy talán hipermédiában "szenvedem". De ők túl részletesen emlékeznek a múltra és mindig azon töprengenek. Nem is tudom, hogy ezt lehet e igazán tanulásnak nevezni. Csak tudom és kész.
Szóval most itt ülök a jelentkezési lap felett és azon gondolkodom, hogy a tesi szakos a osztályt válasszam, vagy a reáltantárgyakra jobban összpontosító b osztályt. Végül is nekem mindegy melyik osztályba megyek.
A többiek mind idősebbek lesznek tőlem egy vagy két évvel. Ebbe mondjuk nem halok bele.
Sóhajtva félretolom a lapot az asztalon és inkább a suli oldalán nézek utána pár dolognak. Elég szép képeket találok a koleszről is. Nem tudom, hogyha sulit kell váltanom a magasabb szintű képzés miatt, akkor anyum választása mért pont a lehető legtávolabbi iskolát választotta számomra? Amikor megkérdeztem tőle azt mondta azért mert szeretné, ha a legjobb iskolába járnék. Erre azt mondtam, hogy biztos azért akar elküldeni ilyen messzire, mert bosszantom és minél távolabb akar magától tudni. Persze elég bosszúsan nézett rám és leteremtett, hogy mégis honán veszem ezt a hülyeséget. Na mindegy. A kolesz nem néz ki olyan rosszul és a menzakajával sincs soha semmi bajom. Szinte bármit megeszek.
Lecsukom a laptopom tetejét és az órára pillantok. Hawaii csak rám vár. Asszem ott ilyenkor még délelőtt van. Nincsenek túl sokan a parton év közben. Azt hiszem az egyik homokdűnés kedvenc helyem csak rám vár. A szandálom a kezembe véve hunyom le a szemem. A következő pillanatban az óceán moraját hallom a fülemmel és a sós tenger jellegzetes illata pedig az orromon keresztül kúszik felfelé. Kicsit bánom hogy nem hoztam egy kardigánt, hiszen kicsit hűvös van.
A lábam a nedves homokba süllyed és olykor- olykor a tenger is végigsimít rajta. Semmiért nem adnám ezt az élményt. Elégedetten pillantok körbe amikor észreveszek egy tőlem körülbelül száz méterre álló alakot. Fekete szmoking és öltönynadrág van rajta. Az arcát ilyen messziről nem tudom kivenni. Biztos hogy nem hawaii a fazon. Egyáltalán nincs az éghajlázhoz öltözve. Amúgy is abszurd a helyzet. Mit keresne egy öltönyös figura egy homokos tengerparton? Lehet, hogy ő is...? Gondoltam hogy nem csak én vagyok az aki az egész világon ilyenre képes. De mégis hogy kerül ő ide?
Egymást fixírozzuk, majd magabiztosan megindul felém. Valami nem hagyott nyugodni a fazonnal kapcsolatban. Mikor meglátta rajtam, hogy bizalmatlanul méregetem az öltönyét félre tolva, az övére rácsatolt fegyvertartóban levő pisztolyért nyúlt. Na már meg is van miért nem stimmel a pasas. A szemem szerintem tányérnagyságúra tágult és szinte minden izmom megfeszült, akár egy ugrásra kész menekülni akaró őznek.
- Én a helyedben nem tennem - mennydörögte tenor hangján, miközben termeltette a fegyverét. Nem is láttam az arcát.  A fegyvertartó kezének csuklóján észrevettem a hat kis csillagot szabályos kör alakban. Az Orion programnak dolgozik. A szemem képtelen volt tovább összpontosítani, csak a szobám és a biztonságot adó agyam kepére kellet gondolnom.

A következő pillanatban újra a szobámban voltam. Mégis melyik ember ne menekülne ha fegyvert fognak rá? Teljesen felesleges ilyenkor a fegyvert fogó ember figyelmeztetése, hisz akire foglyák úgyis megpróbál elmenekülni. A fülemben ezerrel dübörög a vérem, és a légzésem sem nevezhető normálisnak.
- Mégis mi a franc volt ez? - kérdezem hangosan az üres szobától. Mivel választ nem kapok csak erőtlenül az agyamra rogyok és mégsem próbálok elaludni, csak valamelyest lenyugtatni a dübörgő szívem.