Dimenzió vándor

28.fejezet

Krisztián U.

Még mindig nem tudom elhinni ezt az egészet. Nem igazán tudom hogy kezeljem ezt.
Reggel Lola nagyon rám ilyesztett. Korábban keltem, hogy a kollégiumhoz odaérjek, és együtt tudjunk menni iskolába. Már a folyosóról hallottam Ana sírását. Futólépésben tettem meg az utolsó pár métert a szobájukig. Amikor benyitottam, Ana hátát láttam a kis fürdőszoba ájtajában. Mellé léptem. Egy pillanatra lesokkolodtam. Lola ült a földön. Érezni lehetett a hányásszagot az egész fürdőben. Sápadt volt, de arca kicsit kipirult a sok erőlködéstől. Anat elküldtem a suli orvosért, aki meglepően gyorsan ért át az iskolából a kollégiumban. Felhívtam az osztályfőnököt,hogy Lola ma biztos nem megy be órákra, mert megbetegedett. Mikor elmeséltem neki mi történt, azt mondta maradjak vele, és segítsem abban amiben tudom, addíg míg elég jól nem lesz ahhoz, hogy hazainduljon.
Még mindig azon kattogok, amit félálmában motyogott.
Már egy, idelye aludt, amikor hirtelen mocorogni kezdett.
- Miért hagytál itt? - kérdezte vádló hangon. Eleinte azt hittem, hogy hozzám beszél, aztán rájöttem, hogy még alszik. Álmában beszél.
- Ki hagyott egyedül Lola? - kérdeztem. Állítólag ha valakit álmában kérdezünk, az olyan mint egygy hipnozis, válaszol nékünk.
- Hiányzol. Nekem kellet volna... - motyogta akadozva.
Mit kellet volna neki? Teljesen érthetetlen.
- ...helyetted meghalni -fejezte be előző mondatát.
Éles fájdalom hasít a szívembe. Nem tudom kiről, beszél, de nagyon fontos lehetett neki. Legalább annyira, mint nekem Petra. Szörnyen fájhat neki ennek a személynek az elvesztése, ha arra is képes lenne, hogy visszatekerve az időt az ő helyébe lépve feláldozná magát azért, hogy a másik személy élhessen. Tudom milyen érzés ez. Néha bennem is feltörnek ezek az érzések. Megfogom az ágyon nyugvó kezét, és megszorítom. Osztozok a fajdalmán, mégha ő ezt nem is tudja. Bár nemrég ismerem, azt szeretném,bár elmondana mindent ami fáj neki. Ha elmondaná, mi történt a vállával, hogy mért néz ki úgy, mintha valaki leszaggata volna róla a bőrt, majd tetszésszerint visszarakosgatta volna rá. Ha elmondaná ki az, aki ennyire hiányzik neki, hogy álmában is őt látja. Ennyi fájdalmat megélni ilyen fiatalon, nem lenne szabad. Annyira szívesen szétverném annak a fejét, aki ezt művelt Lola vállával.
Elengedi a kezem, majd átfordul a másik oldára. Olyan, mintha hallott volna azt, amit gondolok, és egyfajta néma tiltakozásként fordulna el tőlem, mert nem hajlandó megosztani a titkait velem.
Elparolgott előlem. Szó szerint.
Muszáj lesz  ezt az egészet megoszzania velem. Kisse a részese lettem. Kezdve ezzel az egész teleportálos dologgal. Nem menekűlhet állandóan a kérdéseim elől. A telefonom kijelzőjére nézek. Még pont lenne idő hazamenni a dolgaimért. Becsukom magam mögött az ajtót. Lesietek a lépcsőn és próbálok nem gondolni erre az egészre. Erre is jó lesz majd a kosár edzés. Kiűzi a fejemből a gondolatokat.
Ez abban a pillanatban meghiúsul, amint megláttom az utca másik oldalán, az öltönyös férfiakat, akik a koleszt méregetik, osszeszűkült szemmel. Felismerem azt a férfit, akit Lola a sikátorban csak úgy tudott kicselezni, hogy elteleportált előle, mert jól harcolt. Elkapom a tekintetem, mert félek felismernek. Bár háttal voltak nekem, nem akarok kockáztatni. Sietősen szedem a lépteim. Valyon tényleg azok, akiknek Lola mondja őket? Orion programosok, akik elakarják fogni és kísérletezni akarnak rajta?
"Nem leszek kísérleti nyuszi" villan be az a szó, amit Lola a noteszébe írt.
Hazérve felkapom az sporttáskám.
Tíz percet késvek, akármennyire is siettem. Az edző kicsit szúrós szemekkel néz rám. Gyorsan bemelegítek, majd beállok, a sorba, a többiek mögé, és gyakorlom a formációkat. Az utolsó egy órában két csapatot csinálunk.
Beállok középre. Szeretek én ugrani a labdáért. Bár nem vagyok kifejezetten kosaras magasság, igyekszem kompenzálni az ugrásokkal.
Az agyam támadó üzemmódban kapcsol. Mindenkit, akin nincs mez, azaz ellenem van majdnem fellököm. Áron kigáncsol, és a vállamra esek. Nem fáj, de eszembe jut Lola. Mérges leszek. Eddig egész jól ment az, hogy ne gondolják rá. Nem tudom ki, vagy mi okozta, de most nagyon dühös vagyok. Legszívesebben széttépném azt, aki ezt tette vele. Áronnál van a labda. Olyan erővel rontok rá, hogy mindketten elesünk. Egész egyszerüen beletérdelek, a gyomrában, esés közben. Felnyög a fájdalomtól.
- Krisztián. Ez most csak levezető játék. Ne iktasd ki a támadónkat a körzeti meccs előtt - mondja unottan az edzőnk. Már hozzászokott, ahhoz, hogy a feszültséget az edzéseken vezetem le, a csapattársaim "örömére".
Bűntudatom támad.
- Bocs - segítek fel Áront. Nem tehet semmiről, csak ő volt a legközelebb, akin csattant ez az egész. Levezetésnek még futok egy kicsit.
Beállok a zuhany alá az öltözőben. Csak folyatom magamra a forró vizet. Jólesik a sajgó izmamimnak.