Dimenzió vándor

47.fejezet

Lola

Olyan mintha csillagokkal
lennénk körül véve, aztán kavarogni kezd körülöttünk ez a csillagokkal teli sötét köd. Aztán mindez hirtelen éltünik, és a szállodai szobaban vagyunk. Ellépek tőle, mire ő a kezem után nyúl.
- Együtt kellene ezt végig csinálnunk - sóhajt lenézve a padlóra.
Nem tudom mire akar ezzel célozni. Hiszen ketten kellettünk hozzá hogy belekerüljünk ebbe a szituációba.
- Te nem végezted a munkád, én pedig bajkeverő vagyok, és nem hagytalak békén annak ellenére sem, hogy tudtam nem kellene találkozzak veled. De ezt az egészet, most azt hiszem egyedül kell meg végig csinálnom. A "ki kezelő" kúrát - rajzolok az ujjamal idézőjelet a levegőbe.
- Hihetően kell előadnunk, hogy én fogtalak el, nem pedig önszántadból mész hozzájuk. Elkell kerülünk, hogy gyanút fogjanak. Ha választható opció, akkor nem szívesen zuzattnám be az arcom Boss krokdilbőrős cipőjével.
- Kár lenne azért a szép egyedi cipőért - bólintottam egyettértve vele. Feloldalas mosolyra húzta a száját, majd elvonult a fürdőszobába. Nem is hallotam mikor végzett, csak arra eszméltem fel, hogy hirtelen mögöttem van, és egy enyhe szúrást éreztem a karomban. Lenéztem és egy fecskendőhöz illesztett tűt fogott a kezében. Egy csepp leis hullot a földre. Ismerős bágyadtság vett erőt rajtam.
- Bocsáss meg, de tényleg hihetőnek kell lennünk.... Az egyik legnehezebben elkapható példány vagy a listán. Nem gondoltad hogy elhiszik, ha sértetlenül besétálok veled, hogy puszta kézzel kaptalak el.
- mentegetőzött, kicsit rideg hangon. Az arca viszont egy pillanatra elárulta. Megbánást lattam rajta átsuhanni.
-Már megint ennél a példány dolognál tartunk - sohajtottam nem megjátszott fáradtsággal. Aztán égni kezdett kicsit a karom, ott ahol beadta.  Ellépett melletem, majd telefonálni kezdett. Nem értettem semmit abbol amit mondott. Zugott a fülem,  a fejem nehéznek éreztem. Megbotlottam, vagy megcsuklott a térdem, már nem tudom pontosan melyik végett, de seggreültem. Nikolaj kissé megjátszott bosszankodással lépett fölém a maga százkilencven akárhány centijével.
- Egy percre sem lehet egyedül hagyni téged? - tette számonkérően csípőre a kezét. Bosszusan néztem fel rá, de mivel a szemem sehogy sem talált fókuszt az elmosódott képekben, amit láttam, csak fujtattam egyet. Mondani akartam valamit, valami nem tul kedveset, de nem bírtam. Mintha a gondolataimban olvasna magyarázatott adott
- Ideiglenesen megbénít. Beszélni sem nagyon tudsz majd tőle, ami valljuk be kissé talán örömömre van - incselkedett, miközben felsegitett. Annyi mindent vágtam volna hozzá az arcahoz de nem tettem. Nem csak azért, mert megbénított, akármit is döfött belém, hanem mert hálás voltam neki. Mindenért. Megérthette mire gondolok, mert végigsimított az arcomon majd a karjába kapott. Nem igazán emlékszem a továbbiakban mi történt velem, mert teljes lett a sötétség körülöttem. Ha őszinte akarok lenni, még jól is esett.

Vakító fények. Nem bírom egyből kinyitni a szemem, de nem is akarom. Túl nehéznek érzem még a szeméhéjam, de a fény még azon keresztül is elvakít. Bőrpánt van a csuklóm köré erősítve, nyilván lekötöztek. Príma. Próbaként meg feszítem a karom, mire érzem, hogy infuziós tű van benne. Aztán mégiscsak elszánom magam, kinyitom a szemem. Egy kedves kisugárzású hölgy lép az ágyamhoz, majd mosolyogva kezét a karomra teszi. Mégis valamiért megjátszottnak érzem ezt a gesztust. Megint erőt vesz rajtam az álmosság. Őszintén szolva örülök neki. Nem hiszem, hogy felkészültem teljes méretekben arra mi vár rám. Bármennyire nyakasan adtam is elő magam a fiúknak, bizonytalan vagyok. Magam sem tudon kifogok e innen jutni. Nem akarok pesszimista lenni, igazából semmit se akarok érezni. Ezért is jó ez a kényszer alvás. Ez kell most nekem, mig kiötlöm mi lesz. Ismét hagytam hogy körül öleljen a tudatlanság, mint egy rég nem látott jó barátot.