Dimenzió vándor

52.fejezet

Krisztián U.

Nem tudom mit kellene éreznem pontosan. Kicsit összevagyok zavarodva, és talán félek is. De vajon mitől? Fogalmam sincs mi lehet Lolával, vagy hogy mit tesznek vele. Bár lehet magam miatt kellene aggódnom. Hiszen azt mondta meghalhatok. De vajon hihetek neki? Hiszen a teleportálásárol sem hazudott nekem. Erről a jövőbe látos dologról miért tenné? Meg már amúgy sem hallhatók meg, hiszen élményt ezekhez a kigyógyító akarkikhez... Nem találtam róluk semmit, semmilyen újság bejegyzést, sem egy árva cikket, linket, semmit. Mintha nemis léteznének.

Lola anyukája elég kétségbeesetten jött be az iskolába másnap érdeklődni felőle. Engem is félre hívott, hogy nem tudom e esetleg hová mehetett. Égett a torkom, a hazugság nyomán ami elhagyta, hogy fogalmam sincs. Pedig nagyon aggódtam én is érte, és már nagyon bánom, hogy elsem köszöntem tőle. Milyen hülye vagyok. Nem búcsúzni kellet volna, hanem lebeszélni erről az egészről. De ha megteszem valyon megtörtént volna amit látott álmában? Megrázom a fejem. Simán lehet, hogy beleunt ebbe a menekülésbe. Megrázom a fejem. Rohadtul nem tudom mitévő legyek. Nem is tudnék mit nagyon tenni, és talán pont ez zavar a legjobban. Az edzéseken sem tudok annyira koncentrálni. Felőröl ez az egész.
Nikolaj. Míg élek nem felejtem az arcát. Tetszik neki Lola. Biztos vagyok benne, és ez rohadtul zavar. Tudom, megígértem magamnak, hogy nem fogok iránta többet érezni, de ennek nem parancsolhatok. Nagyszerű... A zűrös csajok az esetim. Bár ő nem is zűrös, inkább csak különleges. Elmosolyodom, mert eszembe jut, amikor a sétánk alkalmával bordán könyökölt, amikor mögé léptem váratlanul. Egy erős, különleges lány.
Aztán leolvad az arcomról a mosoly, mert tudom, miért reagált így. Az árnyékokban is a megbúvó Orionos ügynököket kereste. Erre talált egy Nikolajt. A fene vinné el. Talán ha ő nem lenne akkor nem ment volna vele azokhoz a férgekhez. Talán.... Hülyeségeket beszélek. Nyilvánvaló, hogy ha fele annyira jön be neki, mint amennyire az arcára volt írva, bármit megtenne érte. Ő segített neki, támaszkodhatott rá, míg én elmenekültem. Ki azon az átkozott ajtón. Féltékeny vagyok, és idióta... Ő egy erős férfi. Talán vigyáz rá ott ahol van. Ebben kell bízom, és nem szabadna marcangolni magam. Mégis...
Lerugom a cipőm amikor hazaérek hulla fáradtan edzés után. Már rutinból cselekszem, mert közben még mindig rá gondolok. Annyira, hogy látom a szobám ajtajából, ahogyan engem néz.
- Lola? - kérdezem bizonytalanul, majd közelebb lépek. Végig simítok az arcán, és a kezem a selymes bőrét érinti. Valóságos. Magamhoz rántott, hevesen dobogó szívvel és megölelem.
- De... - hirtelen nem tudom mit mondjak neki, de ő közbeszól, mielőtt én összeszedhetném a mondandóm.
- Nincs sok időm... - folyt el egy fájdalmas grimaszt. Valami nagyon nem oké vele, a szeme alatt óriási lila karikák vannak. Mint aki már nagyon rég aludt egy jót. Az arca sápadt, és beesett. Fogyott, pedig csak másfél hete van.... Kitudja hol.
- Ne aggódj jól vagyok - húzódik féloldalas kis mosolyra a szája szeglete. Az arcomra lehet írva mit gondolok arról, ahogy kinéz most.
- Sajnálom hogy gyáván elmenekűltem. Én csak nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és olyan sok volt nekem hirtelen... - kezdek el szabadkozni, arcát a két kezembe véve. Megakarom csókolni, de látom, mondani akár valamit. Tudom valami nagyon fontos lehet...
- Én is nagyon sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe, és most gyötrődsz miatta - kinyitnam a szám, hogy tiltakoztak, de gyengéden megrázza a fejét, jelezve, ne hazudjak, és én nem is tudok. Igen. Gyötrődöm. Jól látja. Megrázom a fejem, kiakarom űzni a gyáva gondolatokat.
- Csak azt akarom, hogy vigyázz erre. Rejtsd el jól... Nem tudom kire bízhatnám - nyom a kezembe egy egyszerű gyöngy karkötőt. Még sose láttam azelőtt nála. Sietősen, remegő kézzel az én markomba nyomja, majd rázárja az ujjaim.
- Tudom, hogy semmi jogom ezt kérni, és nem akarlak még jobban ebbe belekeverni, de...
- Megörzöm neked - vágok a szavába, bár fogalmam sincs miért, vagy minek. Már így is nyakig vagyok ebben az egész dologban, bármi is ez. Megszorítja a kezem, majd összegörnyed, egy fájdalmas nyögés kíséretében. A hóna alá nyúlok, de átsiklik rajta a karom. Mi a... Hátratántorodom.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezem kicsit sem higgadtan. Szerintem jelen pillanatban megengedhetek magamnak egy kis pánikot. Nem tudtam megérinteni, a kezem áthaladt a testén. De ezt hogyan? Nem tudok ezen sokáig agyalni, mert egyre halványabb, majd teljesen eltűnik. Az arcára egy szomorkás, féloldalas mosoly rajzolódik ki utoljára, és egy halk köszönöm szót olvasok le az ajkárol, mielőtt teljesen éltünt volna.
Tehetetlenül lerogyok a székembe, kezembe a gyöngy karotővel. Fogalmam sincs mihez kezdjek vele, vagy hova rakjam. Beteszem az asztalfiókomba. Egyenlőre jó helye lesz ott, míg nem találok neki egy biztonságosabb relyteket.