Dimenzió vándor

53. Fejezet

Lola

-Vegye le a pólóját - utasít egy férfi hang a hátam mögül. Ez az a mondat, ami kirángat a merengésemből.
- A fehérnemű maradhat, csak azt akarom megnézni helyes e a tartása - ad magyarázatot a hezitálásom láttán. Hátra nézek. Kedves arca van. Igazán kedves, nem olyan mű, mint a annak a nőnek akit elsőnek láttam itt meg. Áthúzom a fejemen a pólót majd leteszem a mellettem lévő fehér székre. Kíváncsi leszek a reakciójára amikor meglátja a lapockámon a heget. Eddig ügyeltem rá, hogy gondosan elrejtsem, de most már nincs rá okom. Úgyis tudnak, vagy tudni fognak rólam mindent, szóval azt hiszem elébe megyek a dolgoknak.
Hallom, ahogy beszívja hangosan, mélyen a levegőt, majd papírzörgés és végül lépteket hallok magam mögött.
- Hajoljon előre, és érintse meg a talajt - mondja kissé dühösen. Érdekes. Ilyen reakcióra nem számítottam. Hányingerre, undorra, bármi másra. Aztán eszembe jut, hogy doktor, és valószínű már ennél rondább dolgokat is látott. Követem az utasítását, mire ő csak hümmög párat. Hallom, ahogy a tollal ír valamit a papírra. Aztán elmegy a szekrényig, amiben ránézésre gyógyszerek lehetnek. Visszajön egy fehér - sárga színű tégellyel.

- Most ezzel bekenem a lapockájánál lévő sebét, amiről eddig elfelejtett említést tenni - mondja, majd megint eltűnik mögöttem és óvatos mozdulattal bekeni.

- Azt hittem minden benne van az aktámban - mondom nemtörődöm hangon, de azért érzem, hogy felkúszik az arcomra egy gunyoros félmosoly.

- Ha az összes testi sértés le lenne írva az aktákba, amiket egyes ügynökeink elkövetnek, már nagyon rég erőszak szervezetnek hívnának minket- ad magyarázatot.

- Mert amúgy nem azok? - kérdezem kis iróniát víve a hanglejtésbe.

Visszalép elém, közben átnyújtja nekem a polóm, jelezve, hogy visszavehetem.

- Nem, nem vagyunk azok, csak segíteni akarunk. Megérteni mi az amit tudsz, miért, és hogyan lehetne kihozni belőled a maximumot - mondja kissé mentegetőzve. Ez nekem is új. Eddig azthittem kikurálnának, nem pedig azt, hogy fejlesztenék a képességem. Kilehet írva az arcomra a döbbenetem, mert kap az alkalmon, és feltesz egy kérdést.

- Ezek a jövöbe látási képpességeid milyen gyakoriak?

- Gyakoriak? Eddig csak néhányszor fordult elő eddig velem- adok magyarázatot egyből ami engem is meglep. Úgy tűnik elöbb válaszolok neki, mint a mogorva pszichiológusnak, aki engem igyekszik profilozni és kifaggatni a képességeimről.

- Van esetleg valami összefüggés a látomások között amiket eddig tapasztaltál?- tesz fel egy újabb kérdést. Ezen most elgondolkodom, talán tényleg van összefüggés köztük, valami hasonlóság. Valami ami kiváltja őket. Abban mondjuk közösek talán, hogy mind negatív végkifejletű.

- Hogy őszinte legyek, ezelőtt ezen nem nagyon gondolkodtam. Bár nem nagyon voltak, így sosem agyaltam rajtuk huzamosabb ideig. Talán inkább csak bosszantottak.- válaszolok készségesen.

- Hogy érted azt, hogy bosszantottak? - jön egy újabb kérdés. Összeráncolom a szemöldököm, jelezve, hogy észrevettem a puhatolózását, és a sok kérdését is. Talán ideje lenne visszavennie. Erre ő barátságosan elmosolyodik, hátrasimítja a haját, majd átnyújtja nekem a tégelyt amiben a fájdalomcsillapító krém van. Odaadja nekem, mint valami béke jobbot, és én elfogadom tőle.