Dimenzió vándor

27.fejezet

Lola

Kapkodva szedem a levegőt. Nem hiszem el, hogy fényes nappal képesek voltak rám támadni. Nem tudom honnan tudhatták meg, hogy itt találnak. Hacsak Nikolaj nem mondta el nekik. Elönt a méreg. Hiszen tegnap pont erről beszéltünk, hogy miért nem adja oda a mappám a felettesének. Nem tudom mi változott. Aztán eszembe jut, hogy ez nem valószínű, hiszen csak a kollégiumi szobámban járt, és a várost nem is látta. Most magamra vagyok mérges, amiért egyből őt vádoltam.
A fejem a hűvös falnak döntöm. Sikerült lecsillapitanom magam. Aztán felnézek a robosztus házra. Uzziel arca mindent elárult. Mondjuk nem is vártam mást. Tudtam, hogy senki sem hinne nekem. Őrültnek hisz.
Keserűnek érzem a szám izét. Félek, hogy belekevertem ebbe az egészbe. Nem akarom szétzilálni az életét.
Hátat fordítok a háznak, majd elsétálok. Nem akarok még egy ugrást csinálni. Elég volt a házból kiteleportalnom. Kicsit megterhelő, azok után, hogy az Orionos ügynöknél ia alkalmaznom kellet. Nagyon jól karatézott ezt el kell ismernem.
Egy időre elkell hagynom a kollégiumot. Meg tudnám oldani ugy a dolgot, hogy nem kellene itt maradnom. Mármint az iskola tetszik, de még átiratkozhatok máshová.
Aztán ezt az ötletetet el is vetem. Nem hagyhatom, hogy felforgassák az életem. Ugyan akkor nem lehetek annyira önző, hogy ugy teszek, mintha semmi sem történne. Mivan ha Uzzielen kívűl mas is a tanúja lesz egy dimenzió ugrásnak?
Felcaplatok a kollégium lépcsőjén, fel az emeletre. Ana már a szobába van.
- Szia - köszön lelkesen.
- Szia - köszönok vissza bágyadtan. Eddig észre sem vettem, hogy ennyire elfáradtam. Erőtlenűl dőlök az ágyamba.
- Csendben leszek - mondja a világ legjobb szobatársa mosolyogva.
Amennyire tőlem telik elmosolyodom, hogy kifejezzem hálám. Most ha akarnék sem tudnék ébren maradni.

Mindenhol vér. Vér folyik a padlón, beszivárogva az apró kis repedésekbe. Már a fémes illatát is érzem. Tudom mi fog jönni. Már vagy kismilliószor lejátszótta az elmém. Csak nem tudom, mikor következik majd be. De nem tudok kiszakadni ebből a látomasból. Nem tudok neki véget vetni, vagy folytatni. Érzem a fájdalmat, ami a csontjaimba kuszik, ahogy bennreked az oxigén a tüdőmben. Megint látom azt a drága bőrcipőt, és érzem a jellegzetes szivarszagot. A földre köpök. Vagyis nem én, hanem Nikolaj.
- Hazudtál! - mondja fenyegetően a kígyó bőr cipő tulajdonosa. Mostmár biztos vagyok benne, hogy Boss, Nikolaj egyik munkatársa az. Emlékszem rá. Vagyis a hangjára. Érzem a húzást, ami mindjárt kiránt majd ebből a látomásból, de még nem akarok menni. Többet akarok látni. A helyszínt, egy írást a falon, a plafont vagy bármit ami támpontot ad.
A tekintetem a mennyezet felé fordítom. Néhol beázott, és lyukas. Szinte biztos, hogy használaton kívül van. Érezni a levegőben egy kis sós illatot, talán kintről jön, óceán mellet lehet ez az épület. A festés málik a falról, ami elvizesedett, itt-ott penésztelepek vannak rajta.

Aztán meglátok a falon egy félig lekopott festményt. Talán az egykori gyár jele. Egy szürke hal van odafestve, aminek szájában horog van. Egy konzerv van melette, ami piros, vagy talan narancssárga, nem tudom biztosan, annyira megfakult már a festés.

Az ágyamban ébredek, izzadtan. Szinte minden izmom remeg. Még sosem sikerült ennyi ideig a látomásban maradnom. Az ágyam melleti szekrényen van a telefonom. A még mindig remegő kezemmel ügyetlenül elveszem onnan. A kijelzőre nézve látom, hogy hajnali három óra van. Majd kisseb szivrohamot kapok, mert eszreveszem, hogy nem kapcsoltam ki az adatforgalmam estére. A kijelzőm hat új youtube értesítés mutat, és egy messengeres engedélykérést a beszélgetésre.
Krisztián U. : Szia.
Most komolyan ennyi tellete ki tőle azután amit délután megtudott? Az ujjam önálló életere kellve engedélyezi a beszélgetés kérését.
Lola: Szia.
Látom a neve mellet az elérhetőséget jelző kis zöld pöttyöt. Lehet hogy ő is ugyjárt mint én, hogy estére bekapcsolva felejtette a mobilnetét. Már pont visszatenném az éjjeli szekrényre a telefobom, amikor rezegve jelzi, üzenetet kaptam.
Krisztián U. : Nem tudsz aludni?
Villog a kijelzőn.
Lola: Nem igazán.
Krisztián U. : Én sem. Azon kattogok, ami délután történt. 🙄
Lola:...
Erre nem tudom mit irhatnék. Nem akarom azt írni, hogy "sajnálom" hiszen megkönnyebbülés volt elmondani végre valakinek, de nem irhatok liturgiát sem, hogy "nem akarlak belekeverni, felejtsd el", mert akkor meg még több kérdés szülne ez az egész és nem akarom tényleg ennel jobban belekeverni.
Krisztián U. : Nem tudom mit higyjek. Bár azok a szemek elég természetfelettiek🤔😁
Lola: 😅😅😂
Krisztián U. : De tényleg nagyon különlegesek... OKÉ Leállok.
Lola: Aludnunk kellene.
Krisztián U. : Jó éjt. 😴
Lola: Jó éjt. 🌌🌃
Leteszem a telefont szekrényre, majd oldalamra fordulok, és az államig rántom a takarót. Nem tudom mire véljem ezt az üzenetválltást kettőnk között. Behunyom a szemem, és próbálok arra koncentrálni, hogy aludnom kellene. Holnap majd még kitalálom hogyan oldom meg ezt az egészet.