Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

Prológus

A hófúvás elnyomta a halálsikolyok hangját.

Míg Domenico palotáját a távolban vöröslő lángtenger emésztette fel és vér szennyezte, senki sem vette a fáradtságot, hogy megállítsa a menekülő férfit, aki a közeli rengeteg felé vágtatott ébenfekete lován. Akkora volt a felfordulás, hogy fel sem tűnt környezetének. Ám ő még az erdőben haladva is érezte a lángok hevét az arcán.

De nem állt meg. Még akkor sem, amikor elhagyta az ostromlott város határait. Egyre csak hajtotta paripáját, a föld szinte remegett, ahogy az állat kevély patájával hozzáért. A Ragyogás Erdejében élő ezernyi lény – legyen az mágikus vagy átlagos – egyként iszkolt rejtekébe. A lovas pedig csak vágtatott bele a hóeséssel tarkított éjszakába; köpenye alatt a haldokló birodalom legdrágább kincsét mentve.

Megviselt palástja alatt egy gyermeket rejtegetett. Egy fekete hajú négyéves fiúcskát, a nagyherceg örökösét, akit az édesapja maga adott át neki, mint a testőrség vezetőjének. Parancsa egyértelmű volt: hagyja őt hátra, és az ország érdekében mentse meg a herceget.

– Ígéretet tettél, Nicholas – emlékezett barátja szavaira. – Megesküdtél, hogy megvéded. Neki élnie kell!

Bármennyire fájt is, nem engedhette át magát a gyásznak. Gondolnia kellett a gyermekre. Arra az esküre, amit azon a hűvös samhaini éjszakán tett a kis herceg apjának; hogy mindentől megóvja a gyermeket. Épp olyan büszkén tett ígéretet, mint négy társa, akik szintén a trónörökös testőrei voltak.

Amikor a kis herceg megszületett azon a hűvös, samhaini éjszakán, esküt tett az apjának – a domenicói trón örökösének – hogy mindentől megvédi a gyermeket. Ahogy négy társa is, akik a nagyherceg testőrei voltak, szintén ígéretet tettek. Felesküdtek a kisfiú védelmére. Ám a birodalom ostromának éjszakáján épp ez az eskü okozta a legnehezebb döntéseket. Hiszen barátok, ismerősök és családtagok vesztek oda, megszokott, régi életük örökre megváltozott. És Nicholas jól tudta, sosem látja viszont szeretteit.

Nem számítottak támadásra. Nem volt sem hadüzenet, vagy fenyegetés; a birodalomban évek óta béke honolt. Épp ezt ünnepelték, mikor az ellenség haragja hurrikánként söpört el mindent. Elpusztították mindazt, amit a Matthews-család és annak feje, Patrick király képviselt. Évek munkája veszett oda, egyetlen ember mohósága miatt.

Távolodva a vérontás sújtotta fővárostól és annak hatalmas palotájától, lassított lova tempóján, majd kisvártatva meg is állt.

Biztonságban voltak, nem követték; de az adrenalin még mindig zubogott ereiben. Folyton arra gondolt, mit kellene tennie. Hová mehetne, ahol az ellenség zsoldosai nem találnak rájuk. Fázott. Félt, és úgy érezte, nem lesz képes végrehajtani a feladatát.

Az égre pillantva csak a nagy pelyhekben hulló havat látta, ahogy finoman szállingózva keringett a talaj felé. A fagyos, téli idő a csontjáig hatolt. Épp ezért, szorosabbra húzta magán a köpenyét, figyelve a hercegre. A kétség pillanataiban a kisfiú tartotta benne a lelket. Miatta kellett tovább mennie egy olyan helyre, ahol meghúzhatták magukat, ha csak egy éjszakára is. De a gondolat könnyebb volt a tettnél. Úgy érezte, elhagyta a hite. A fájdalom, a felismerés, hogy valószínűleg egyedül ő élte túl az ostromot, késként hatolt a szívébe.

– Most merre menjek? – kérdezte könnyes szemmel, a gyermekre nézve. – Mit tehetnék?

Hogy az elkeseredettség vagy a fájdalom mondatta vele ezeket a szavakat, azt maga sem tudta. Csak azt akarta, hogy véget érjen a rémálom. Egy helyre vágyott, ahol menedékre lelhettek, félelem nélkül hajthatták álomra a fejüket.

Mintha csak az égiek jártak volna közben, egy különleges fény jelent meg előtte az úton. Apró volt, elfért volna a tenyerében, de olyan erősnek tűnt, hogy az éjszaka árnyait is elűzte. Pusztán folklórban hitte a létezésüket.

– Egy Segítő! – motyogta, a lidércfényhez hasonlatos jelenséget bámulva.

A Segítők olyan mágikus teremtmények voltak, akik olykor az eltévedt embereken segítettek. Jó szándékú szellemek, akik sokszor védőangyalként szegődtek ahhoz, akinek szüksége volt rá.

Próbálta megérinteni, de amikor felé nyúlt, a lény előreiszkolt, de csak olyan messzire, hogy követhesse. Noha szeme könnyektől volt fátyolos, a lovag meghatott mosollyal nézett az előtte ülő kisfiúra. Meg volt győződve róla, hogy a lidércfényt a gyermek édesapja küldte, így követni kezdte.

Egy távoli, elhagyatott házban leltek menedékre, ahol a jelek szerint évek óta nem lakott egy lélek sem. Mindent por lepett, a bútorok egyszerűek voltak, de nekik épp megfelelt.

A gyermekkel a karjai közt felsétált a régi, nyikorgó lépcsőkön, és két szobát talált az emeleten. Az elsőbe vitte a kisfiút, aki útközben mély álomba szenderült. Az ágyba fektette, betakarta, majd gyengéden végigsimított fekete tincsekkel benőtt fején.

Jobb is, hogy elaludt, gondolta fáradtan. Talán így majd kevesebbre emlékszik, és könnyebben felejt.

Csak ült az ágy szélén, és a nyugodtan szuszogó kis herceget nézte. Akkor este, az Elődök – világuk istenei – új életcélt adtak neki. A Sors úgy hozta, hogy az apja lett; jóllehet, tudta, hogy sosem lesz képes pótolni az édesapját. Megfogadta, hogy történjék bármi, védi a birodalom hercegét. A reménységüket.

Egy kis időre magára hagyta, amíg lemosta magáról az ostrom bűzét, a vért és minden mocskot, ami a menekülés során ráragadt. Kint talált havat, amit könnyedén megolvaszott és a vízzel megmosakodhatott. Mindene reszketett mire végzett, de a jelen körülmények között ez is nagy segítség volt. A sebei szerencsére nem voltak súlyosak, így nem kellett gyógyítót keresnie, ám a fizikai fájdalomnál sokkal jobban fájt a lelke. A veszteség súlyos lepelként nehezedett rá.

Ahogy mosakodott, egy nyaklánc esett ki a zsebéből. Már el is felejtette, hogy a zűrzavar közepén magához vette a nagyherceg medálját, amin még mindig csillogott a fény. Bármennyire is szerette volna odaadni a gyermeknek, jobbnak látta, ha elrejti a medált, amely a bolygójukat ábrázolta, és évszázadok óta a Matthews-család tulajdonában állt.

Jelentősége pedig felbecsülhetetlen volt, mert aki birtokolta a nyakláncot, azé volt a birodalom. Épp ezért, egy dobozba tette az ékszert, és gondosan elzárta. Megfogadta, hogy ha eljön az ideje, átadja a kis hercegnek, és ezzel teljesítheti kötelességét.

A közeli ablakon kipillantva csak azt látta, ahogy a távolban narancsszínű az ég a fővárosból tükröződő lángok miatt. Pihennie kellett volna, de képtelen volt aludni; attól félt, a rémálmai egész éjjel kísértenék, így a kis trónörökös szobájában keresett menedéket.

Ahogy figyelte őt, egy különös, nyugtató erőt érzett, amely mintha a gyermekből áradt volna. Úgy érezte, ha össze is omlott a világuk, minden rendbe fog jönni. Eljön az idő, mikor minden úgy lesz, mint az előtt.

Csak akkor döbbent rá, hogy meg kell változtatnia a nevét. Nem hívhatta barátja fiát úgy, ahogy a szülei tették. El kellett felejtetnie vele, ami a kora miatt nem is volt olyan nagy feladat. Ha pedig gondok adódtak volna, biztosra vette, hogy talál valahol egy boszorkányt, aki segíthet neki. Úgy döntött, a második, kevésbé használt nevén szólítja a fiút. Így tett fogadalmat neki.

– Egy nap haza fogunk menni, Caleb – ígérte halkan. – Egy nap újra herceg leszel.