Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

38. fejezet

Visszatérve a szobájukba szembesült a ténnyel, hogy Salinae még mindig ébren várja. A lány a kanapén ült, rajzolt és annyira elmerült munkájába, hogy csak akkor nézett fel rá, mikor becsukta az ajtót.

– Hála Hekáténak megjöttél – sóhajtott megkönnyebbülve, kapkodva letéve rajztábláját.

Sietős léptekkel odament hozzá, szó nélkül átölelte, hallotta megkönnyebbült sóhaját, amikor átkarolta a nyakát. Caleb karjaival körbe fonta a derekát, arcát vállába fúrta. Némán szorította magához, mintha az egyetlen kapaszkodó lett volna az életében. A nyugalom egy kis szigete a rohanó világ véget nem érő körforgásában.

Salinae közelsége volt az egyetlen, ami gyógyír volt számára; nem csak testi, de lelki sebeire is. Felejteni akart. Megszökni az udvar, a lázadás kínzó gonoszságai elől.

Mikor elengedte, két kezébe vette a lány arcát, újra meg újra megcsókolta ajkát.

– Szeretlek – suttogta elkeseredve, hozzábújva kedveséhez. – Miért olyan nagy bűn ez? Miért tiltanak tőled? – nézett a szemébe.

– Bár tudnám – felelte szomorúan Salinae, átkarolva kedvesét – De akárhogy is tiltanak tőled, annál jobban fogok harcolni kettőnkért.

A herceg válasza csak egy fáradt mosoly volt. Bizonyos értelemben könnyű lett volna elfutni, megszökni a szerelmével és hagyni, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. De mindig arra gondolt, hogy a bűntudat, a kínzó emlékek tönkre tennék a kapcsolatukat. És Salinae-t nem akarta elveszíteni. Őt nem.

Ahogy a lány szemébe nézett, eszébe jutott az alku, amit az apja tett neki. Kvázi felajánlotta a lányát a hatalomért. A család, amit annyira védett, semmit sem jelentett neki.

– El kell mondanom neked valamit – mondta.

Salinae-nek ennyi is elég volt, arra kérte Segítőiket hagyják magukra őket, hadd beszéljenek nyugodtan. Majd leült az ágyára és kisöpörte fürtjeit az arcából, nagyot sóhajtva, hogy megnyugodjon.

– El fogsz menni, igaz? – nézett Caleb-re.

– Igen. – bólintott. – Nem maradhatok itt, Linae.

Salinae úgy szorította össze szemét, mintha elfojtaná a sírást. Szaggatottan sóhajtott, ám meglepte amikor Caleb letérdelt elé és a kezébe vette kezét. A lány hirtelen elsápadt és kissé elhúzódott hercegétől.

– Ha most meg akarod kérni a kezem, nem csak hogy nemet mondok, de még be is mosok egyet – nézett hol párjára, hol az összekulcsolt ujjaikra.

Erre a kijelentésre Caleb őszintén elnevette magát és kedveskedve meg-megcsókolta barátnője arcát.

– Nem. Erről szó sincs – nyugtatta. – Csak meg akartalak vigasztalni.

– Esküszöm egy pillanatra megijedtem. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de Harry Matthews te olyan fiú vagy, akinél nem tudom eldönteni, hogy oltár elé kerülök, vagy a Sóhajok Tornyába.

– Ha még egyszer Harry-nek hívsz...

– Igen, igen. Kapok a mocskos kis számra. Mint Júlia – adott csókot hercegének. – Így a bűnöm az ajkad érinti.

– Amíg vissza nem adom – csókolta vissza Caleb.

– Várj! – tolta el erőtlenül Salinae. – Most tiszta fejjel kell gondolkodnom. És neked is!

– Garantálom, hogy egy másodperc alatt kitisztul a fejed, ha meghallod, mit akart tőlem az apád.

Óvatosan leült kedvese mellé. Szóról-szóra elismételte a király szavait, ami igencsak felbosszantotta Salinae-t.