Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

30. fejezet

– Hogy lehettem ilyen felelőtlen? – morogta Nathaniel, szobájuk társalgójában lépdelve, csípőre tett kézzel. – Jobban kellett volna unszolnom Calebet, hogy mondjon el nekem mindent.

– Nate! Ez nem a te hibád, ne vedd magadra.

– El sem tudom képzelni, mit érezhet most. Elődökre, felrobbanok.

– Szedd össze magad, mert össze kell dolgoznunk. Csak úgy hozhatjuk ki Calebet. Ha szétesünk, akkor elveszítjük őt! És azt sem te, sem én nem bocsájtanám meg magamnak.

– Igaz – bólintott barátja. – Igazad van. Készülj, indulunk a fővárosba!

Eric csak ritka alkalmakor volt ennyire komoly és noha az emberek egy bohócnak tartották, ha a családjáról, és a barátairól volt szó, akkor nem ismert tréfát. Épp ezért mondta el egyik legnagyobb félelmét Nathanielnek.

– Nem akarok vészmadárkodni, de Jay...nem viselkedik furcsán szerinted? – kérdezte barátját, mikor a főváros határán sétáltak.

– Mire gondolsz? – nézett rá csuklyája mélyéről Nathaniel.

– Csak egy megérzés – folytatta eszmecseréjét. – Mióta Caleb nálunk van, igencsak megváltozott. Most meg, a hercegünket elfogták és dacára annak, hogy nem egy besúgónk van a palotában, ő hozta a hírt. Ez felettébb furcsa.

– Most arra célozgatsz...

– Nate, hidd el, valami nem stimmel Érzem.

– Én hiszek neked – fordult felé barátja, megállítva az úton. – Tudom, hogy milyen képességeid vannak. De bármennyire is változtatni akarunk, csak egy kis gyalog szerepét töltjük be a főurak sakkjátszmájában.

– Akkor? Mit csináljunk?

– Most? Azt, amivel apád megbízott minket és reméljük, hogy minél hamarabb kihozhatjuk Calebet.

***

A herceg arra ébredt, hogy ismét kinyílt az ajtaja. Még félálomba volt, de az őrök brutális, erőszakos rángatásából rögvest felébredt. Napok teltek el a bezárása óta és noha Jay olykor-olykor meglátogatta, ételt hozott neki, semmi bíztatót nem mondott. Azt mondta, amíg Gregor fia vissza nem tér biztonságban van és igyekeznek kiszabadítani őt, még az előtt, hogy a Locket-herceg megkínozná. Ám nap telt nap után és a lázadók sem jöttek érte.

"Légy türelmes" nyugtatta Jay. "Mindent előkészítünk, és ha kijutsz innen, csak egy rossz emlék lesz az egész" Ezzel szemben nem tudta, hogy telik az idő, hisz börtönében egy nyamvadt ablak sem volt. Ha Wickham nem tartott volna ki mellette, már beleőrült volna a bezártságba.

Fázott, koszos és büdös volt, ráadásul megbetegedett, mert napról-napra gyengébbnek érezte magát. Folyton fáradtság gyötörte, amikor nagy nehezen elnyomta az álom, hatalmas huppogás, vagy épp sikolyok ébresztették fel.

Amikor az ajtóban megjelent a két zömök, marcona zsoldos, tudta, jobb, ha nem ellenkezik. Hagyta, hogy oda vigyék, ahová nem ellenzik. Azt hitte Gregor akarja újra látni. A kezére rúnákkal vésett vas bilincset tette, hogy ne használhassa a varázserejét.

Végigvezették a folyosón, hallotta a többi rab gúnyos odakiáltásait. Csapzott ábrázatú, fogatlan kutyákra emlékeztették őt. Gyilkosok, zsebtolvajok röhögtek rajta, ugratták, hogy az utolsó útjára kísérik őt.

– Légy erős, kölyök! – szólt oda neki az egyik fogoly. – Ne lássák rajtad, hogy félsz. Ezek a dögevők megérzik a félelmet.

Az őrök egy kis időre a férfi cellája előtt hagyták, míg két másik társukkal egyeztettek. Ahogy elnézte, vele sem bántak kesztyűs kézzel. Vörös árnyalatú haja piszkos volt, ruhája rongyos, bőre szinte fekete. De a többi rabbal ellentétben ő nem állatiasodott el. Megőrizte emberi mivoltát; arra gondolt, hogy egy lovag, vagy akár nemes lehetett.