Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

6. fejezet

Reggelre, a vihar elvonult; ám Caleb egyedül maradt a kunyhóban. Amikor leslattyogott az emeletről, csak egy üzenet fogadta az asztalon, amiben nevelőapja közölte vele hova ment és hol találja meg, ha esetleg szüksége lenne rá. Se több, se kevesebb.

– Na szép, – fintorgott az asztalra dobva a levelet. – Még ő van megsértődve.

Neki állt, hogy megcsinálja a reggelijét, ahogy mindig is tette. Kenyér, tojás és vaj került a tányérjára, amihez pár szem paradicsomot is kikészített. Persze, miközben dolgozott a reggelivel, akaratlanul is nevelőapja körül jártak a gondolatai. Jól ismerte Nicholast, tudta mi rejlik az általa leírt sorok mögött, amolyan: "akkor is nekem van igazam" üzenet volt.

Miközben reggelijét nyammogta, a korábbi beszélgetésükön töprengett. Hogy mennyire burokban akarta tartani őt nevelőapja. Nicholas mindig igyekezte megvédeni, de ő már gyerekként is megtanulta milyen zord a világ. Mindenért keményen meg kellett dolgozniuk, semmi sem volt ingyen. Jól tudta, mennyire nehéz volt felnevelni őt, ahogy azt is jól látta, hogy a Táborban élők a kisujjukat sem mozdították azért, hogy nekik könnyebb legyen. Néhány kivételtől eltekintve, tettek a fejükre, ő pedig azért gyűlölte őket. Mert a szükség óráiban képesek voltak magukra hagyni egy egyedül élő férfit és egy magatehetetlen gyereket, szívtelenül figyelve az eseményeket.

Persze, volt aki segített nekik. A Tábor végében élt egy öreg boszorkány, Jolanda, aki sokszor ápolta Calebet ha beteg volt, tanította, sőt akkor is számíthatott rá, amikor a többi gyerek csúfolta, vagy épp bántani akarta.

Valahányszor kilépett a házuk ajtaján, érezte az ott élők vizslató, megvető pillantását. Szinte átlyukasztotta a bőrét, mert bár hosszú ideje köztük élt, számukra egy különc volt. Egy idegen. Volt, hogy megunta és a saját kezébe vette az ügyet és az öklével zárta le a vitát. Sosem felejtette el, hogy egy alkalommal Nicholas és a másik fél apja szedte szét őket. A vesztésre álló fél rokona pedig üvöltve mutogatott rá: Mindig a te kölyköd kezdi a vitát! Ez a korcs nem való közénk.

Korcs. Különc. Az elmúlt években annyi sértést találtak ki rá az emberek, hogy már nem is számolta. Gyerekként a szívére vette, de ahogy cseperedett, megtanulta kizárni ezt. Nem figyelt a gonoszkodó hangokra, sem az őt érintő pletykákra.

Akadt, aki azt híresztelte, hogy Nicholas elrabolta őt. Ezt pedig alátámasztották azzal, hogy nem volt nő a háznál. Sokan emiatt megkérdőjelezték a mesét, miszerint az anyja belehalt a szülésbe, így nincsenek róla emlékei; nevelőapja pedig képtelen volt róla beszélni a gyász miatt. Aztán az emberek vagy elhitték, vagy nem.

Néha úgy érezte, az élete másból sem állt, csak hogy a fantom múltját bizonygatja a körülötte lévőknek. Volt egy kitalált élete, hamis szülőkkel és egy olyan pontosan megkomponált múlttal, hogy azt akármelyik krónikás megirigyelte volna.Magányát az ajtójukat megrázó kopogás zavarta meg.

– Jóságos Szaturnusz! – tette le a kezében tartott kenyérszeletet, amibe épp készült beleharapni. – Ki a tököm ez?

– Várunk valakit? – kérdezte Wickham.

– Én ugyan nem – felelte, majd amikor újra kopogtattak, kiszólt. – Jövök már! – állt fel az asztaltól. – Ember fiát már enni se hagyják. Mi van, itt a Rokop-gárda, vagy mi a szössz?

– Úrfi, a reggeli teád előtt határozottan bunkó vagy.

– Ne kukacoskodj, Wickham mert dobozba duglak. Bújj el! – mutatott Segítőjére.

Az ajtóhoz lépve szabaddá tette a bejárat zárát, és egy kisebb lendülettel kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére az egyik közelben élő leányzó toporgott a küszöbük előtt.