Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

32. fejezet

A királyné egy pillanatra sem hagyta magára fiát. Miután Antoine doktor láz- és fájdalomcsillapítója hatott, Caleb nyugodtan aludt, ám édesanyja elhatározta, hogy ha kell, egész éjjel virraszt mellette.

Lefoglalta magát papírmunkával, átolvasta az udvari jelentéseket és ellenőrizte a kincstár által küldött kimutatásokat. Csak a fejét fogta azon, hogy legidősebb mostohalánya - Roxanne - mennyi felesleges holmit vásárolt a palota vagyonából. Báli ruhák, koronák és cipők számláit küldték el a komornájának, nem beszélve azokról a fényűző lakomákról, amiket Gregor rendezett, miközben a királyság egy része éhezett.

Épp ezért, megparancsolta udvarhölgyeinek, hogy amint lehetséges, vigyenek annyi ételt amennyit csak tudnak a kastély konyhájáról és a saját készletéből osszanak aranyat a rászorulóknak, a lehető legnagyobb titoktartás mellett. Mert tudta, ha az emberek megsejtenék, hogy ő küldte, sokan nem fogadták volna el az ajándékot.

Miközben olvasott, néha, ha Caleb köhögött, vagy nyöszörgött álmában, Imelda rögtön ott termett mellette és ellenőrizte állapotát. Aggódott érte, ám szerencsére sosem volt szükség beavatkozásra.

Sőt észrevette, hogy míg a herceg aludt, a sebei lassan gyógyulni kezdtek, maguktól. Ezt látva eszébe jutott a fiú apja, hiszen ő is hasonló képességgel született. Immár szemernyi kétség sem élt benne, hogy valóban az ő kis hercege az, akire rátalált.

Amikor gyermeke újra nyugodtan aludt, Imelda visszatért a szobába hozatott asztalához, ám az ott heverő iratok és levelek láttán elfogta az unalom. Így inkább fogott egy könyvet és kedvenc takaróját az ölébe terítve leült a trónörökös ágya mellé.

A kandallóban pattogó fahasábok kellemes meleget adtak a szobának, így könnyen elmerült könyve világában. Oldal következett oldal után és annyira elmerült a karakterekben és az általuk megélt kalandokban, hogy észre sem vette Salinae-t, aki az éjszaka közepén settenkedett át hálóruhájában, hogy meglátogassa Calebet.

Mire észbekapott, a lány ott ült fia ágya szélén, a herceg kezét fogva. Mosolyogva tette félre olvasmányát és inkább neveltlányával beszélt.

– Nem tudsz aludni. Rosaline? – kérdezte kedvesen.

– Rossz szokás, attól tartok – felelte a lány.

– Nem fázol, vagy hozassak inni neked valami meleget? Még a végén jégcsap lesz belőled abban a hálóingben. Aztán hallgatok a fiamtól, hogy nem vigyáztam rád.

– Nem, köszönöm – utasította vissza kedvesen férje lánya. – De nagyon kedves Öntől, Fenség.

– Nem kell félned, kedvesem. Caleb gyógyul. Vigyázok rá.

– Önnek is pihennie kellene, asszonyom. Nem csak maga miatt, a gyermek...

– Ó, a kis pocaklakó miatt igazán nem kell aggódnod. – simított végig domborodó hasán. – Erős gyerek. Nem igazán hagy pihenni, de mit csinálhatnék? Félig Locket, félig Norton. Makacs herceg lesz. Remélem, könnyű lesz az érkezése – sóhajtotta és a kandallóban lévő parázsra pillantott. – Túl sok gyermeket vesztettem el. Az elmúlt hat évben négy kisdedet vesztettem el. Kettő halva született, kettő pedig jóval előtte...már csak Caleb maradt nekem. Meg persze, te – fogta meg Salinae kezét. – Olyan, mintha a lányom lennél.

– A lánya, aki sokáig elhallgatta az igazságot Ön előtt. Annyira sajnálom, Fenség – szabadkozott szemlesütve Salinae. – El kellett volna mondanom, hogy mit tudok, de ehelyett évekig megtartottam magamnak a titkom. Joggal lehetne féltékeny rám.

– És ehelyett épp úgy szeretlek, mint a fiamat. Megértem, hogy féltetted őt. Ez is azt mutatja, mennyire szereted.

Salinae csak szégyenlősen lesütötte szemét, elpirulva figyelte a kezét, ami egy pillanatra sem engedte el párját. Noha Caleb arcát, testét sebek tarkították, ő nem iszonyodott tőle. Ha tehette volna, minden nyomát eltűntette volna bátyja brutalitásának. A herceg állapota láthatóan javult, a kisebb sebei már begyógyultak, de egy-két még megmaradt, véres térképet képezve riválisa gyűlöletének. Mi tagadás sem Jay, sem az őrök nem bántak vele kesztyűs kézzel.