Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

35. fejezet

Akkor este, együtt vacsoráztak és noha Imelda remek házigazda volt, Calebnek feltűnt kedvese hallgatása. Nem tette szóvá, csak némán figyelte a lányt, de nem feltűnően, nehogy a királyné szóba hozza a dolgot mert akkor Salinae felvette volna a szorongó énjét.

Ám mikor lefekvéshez készültek, alkalma nyílt kikérdezni barátnőjét. Salinae épp vizes haját fésülte a tükre előtt.

– Valami baj van? – nézett Caleb tükörképére.

– Ezt én is mondhatnám neked. Alig beszéltél vacsora alatt.

– Ennyire feltűnő volt? – kérdezte szomorúan. – Akkor édesanyád is látta.

– Ha így is volt, nem tette szóvá – felelte, feltéve lábát az ágyra. – Mióta délután visszajöttél, olyan más vagy. Mi történt?

– Azt hiszem túlgondoltam pár dolgot. Ismersz, mindent végtelenszer átagyalok.

– Gyere ide! – tárta ölelésre a karját. – Én még nem tudok odamenni. És úgy érzem kell neked egy ölelés.

– Ki vagy te és mit csináltál Calebbel?  – kérdezte nevetve Salinae. – Utálod az ölelést. Különben is, most úgy érzem egy ölelés nem oldja meg a dolgokat.

– Akkor pláne gyere ide! – jegyezte meg Caleb.

Salinae elnevette magát. Letette a fésűjét és lassan az ágyukhoz sétált. A haja félig vizes volt, köntöse a vállát szabadon hagyta, míg szatén hálóruhája a combjáig ért. Óvatosan levette köntösét, majd felmászott az ágyukra, ami olyan nagy volt, akár még egy pár elfért volna mellettük.

– Te meg akarsz ölni – morogta Caleb. – Ebben a ruhában elképesztően csinos vagy.

– Erre a régi rongyra gondolsz? – igazította meg haját Salinae. – Ugyan, csak felkészültem az első közös esténkre. Mint egy menyasszony.

– Te akasztani való kis boszorka – nevetett a trónörökös és odahajolt hozzá – Imádlak!

Megcsókolta kedvesét, amit a lány azonnal viszonzott. Egész nap erre várt, hogy végre kettesben legyenek, ne figyeljék kéretlen szemek. Mert noha Imelda megmentette őket, folyton magán érezte a nő pillantását, vagy az udvarhölgyei forgatták szemüket azon, ha mondjuk megfogta Salinae kezét. Pedig a lány közelsége igencsak próbára tette az akaraterejét.

Barátnője kivirult a bajok elmúltával, mégis megmaradt annak a törékeny lánynak, akit megismert. Noha már észrevette, hogy nem fordul el, mikor átöltözik előtte. Nem pirul el, mikor megérinti, a szemében ott lakozott a bujaság és a vágy. Épp ezért, csak még jobban akarta. Mindenütt.

– Hiányoztál – suttogta hozzásimulva.

– Csak pár órára mentem el – felelte a hercegnő. – De te is hiányoztál nekem. Alig vártam, hogy végre kettesben legyünk. Hosszú volt ez a nap, és – sóhajtott fel – szükségem van rád. Kellesz nekem – fogta két kezébe a fiú arcát. – El akarok felejteni mindent. Azt akarom, hogy hallgattasd el a fejemben lévő gonosz kis hangocskát.

– Huh, ha nem lennék sérült – morogta Caleb összeszorított fogakkal. – Miért büntetnek az Elődök? – döntötte hátra a fejét.

Salinae édesen felkacagott és megcsókolta őt, úgy szorította, mintha az élete múlna rajta, míg ő átkarolta a lány derekát.

Szerette őt, és tudta, ha így beszél, akkor nem párjára, hanem a legjobb barátjára van szüksége, ő mégis a megfelelő bujasággal, egy kis vidámságot csempészett az estéjükben és talán némi vágyat is. Úgy suttogta, hogy szereti, mint a halálraítélt, akit elszakítanak kedvesétől. Mégis, amikor a lány hozzábújt, védelmezőn a karjaiba zárta, a hátát simogatta akár egy gyermeket.