Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

53. fejezet

            Imelda magán kívül volt az események után. Míg a lakosztályába ért, tartotta magát, nem hagyhatta, hogy lássák, mennyire megviselték a hírek. Kezét hasához érintette, próbált lélegezni, de a nyavalyás fűző túl szoros volt. Néha-néha megingott tartása, de ő csak haladt tovább. Udvarhölgyei aggódva követték, minden mozdulatára ügyelve. amikor kissé bukdácsolva ügyetlenül lépkedve a hálószobájába ért, magára csukta az ajtót.

Egyedül akart lenni.

A kanapéhoz sétált és a kandalló elé ült. Mélyeket sóhajtva bontotta ki haját, eltávolította a hajtűket, melyek a fejdíszét tartották helyükön, majd az ékszereit is levette.

– Anya? – hallotta fia hangját a háta mögül.

Hirtelen hátrafordult és csaknem elájult, amikor meglátta gyermekét.

– Miért nézel rám ilyen riadtan? – kérdezte Caleb.

– Caleb?

– Tessék? – mosolygott kedvesen a fiú.

– Kisfiam – sírt a boldogságtól és minden fáradtságtól elfeledve azonnal felállt, hogy megölelje, ám amint megtett pár lépést, fia eltűnt, mintha ott se lett volna.

Csak egy látomás volt.

Egy illúzió.

Gyermeke, az élete értelme, nem szólhatott többé hozzá, nem hallhatta a hangját. Ostobának érezte magát azért, ahogyan viselkedett, így csupán lelketlenül visszasétált és újra leült.

Szeretett volna tombolni, üvölteni, ahogy Salinae is tette. Ő csak arcába temette a kezét és sírni kezdett. Addig zokogott, míg meg nem nyugodott. Ekkor egyszerűen beletúrt a hajába és nagyot sóhajtva a mennyezetre nézett. Tudta, mit kell tennie. Egyetlen szót ismételgettet, miközben magára öltötte a rideg úrnő álcáját. Lassan felállt, végigsimított ruháján, mintegy megigazítva a finom anyagot.

„Calebért" – fogadkozott gondolatban, majd kezét összekulcsolva magát előtt, kihúzta magát.

– Úrnőm, Ksora van itt! – jelentette Lady Roschen.

– Engedje be! – parancsolta.

Még ki sem nyílt teljesen az ajtó, Ksora már szaladt is királynéhoz.

– Királyi Fenség! – rohant lélekszakadva a nőhöz, megragadva a kezét. – Királyi Fenség, azonnal velem kell jönnie.

– Miért kéne? Ksora, mi a baj?

– Salinae kisasszony, nagyon rossz állapotban van. A gárdisták úgy megverték, hogy nem tér magához. Könyörgöm, segítsen!

– Micsoda? – rémüldözött Imelda. – Menjünk máris! Édes Elődök mi jöhet még?

A hozzá hűséges embereivel a börtönbe siettek, ahol az egyik nyitott cellában megtalálták a magatehetetlen lányt. Azonnal megparancsolta az őt kísérő őröket, hogy vigyék hozzá neveltlányát és azonnal hívassák az udvari orvost. Kisvártatva ő is követte a csapatot és meglepődött azon, hogy senki sem akarta megállítani, férje egyszerűen hagyta, hogy intézkedjen mostohalánya ügyében.

Ksorát kérte meg, hogy segítsen neki, ápolja Salinae-t, első lépésként mossa le a vért róla. Messziről figyelte, ahogy a fiatal lány odaadással és szeretettel gondoskodik a kis boszorkányról. Akár egy testvér.

– Fenséges asszony! – lépett hozzá pukedlizve első udvarhölgye. – Egy szóra, ha szabad.

Ismerve az udvar simlis oldalát, észrevétlenül félrevonta Serena-t, aki egy olyan hírt közölt vele, ami mindent megváltoztatott.