Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

27. fejezet

Caleb sokáig emlegette a közös napot a Táborban. Barátnőjével megreggeliztek és olyanok voltak, mint minden hétköznapi párocska. Salinae közelsége örömmel töltötte el, megnyugvást hozott a lelkének. Hétköznapi dolgokról beszéltek, délután az erdőben sétáltak, egymásba karolva lépkedtek a tarka falevelekkel szegélyezett ösvényeken.

– Imádom az őszt – mondta Salinae a fákat figyelve. – Olyan békés és nyugodt. Ráadásul, – pördült nagy szoknyájában Caleb elé, arcába húzva csuklyáját. – Ez a mi évszakunk.

– Attól függ, kit értesz, mi alatt?

– A varázsvérűeket. Hisz jönnek az ünnepeink. Amikor a világ nem akar minket vasvillára hányni. És ha emlékeim nem csalnak, pár hét és húszéves leszel! Szép kerek szám.

– Ne is mondd, a fiúk már most készülnek rá, Eric szerint a Samhain-i ünnepen akarnak bemutatni a lázadóknak, mint a birodalom örököse.

– Látom nem lelkesedsz az ötletért.

– Nem igazán – csóválta a fejét. – Rengetegen lesznek és van egy sanda gyanúm, hogy nem mindenki örül majd a létezésemnek.

– Nem érzed magad biztonságban? Egy szavadba kerül és megszöktetlek – nevetett Salinae.

– Onnan is? – adott kedveskedő puszit a szájára Caleb. – Mekkora szerencsém van! De nem, nem erről van szó, inkább...azt hiszem az önbizalomhiányom a ludas a dologban. Idegen vagyok köztük, Linae. Számukra én csak egy újabb nemes vagyok, akit a nyakukba sóztak.

– Mióta is vagy ott? Alig egy hónapja? Idő kell, hogy az emberek elfogadjanak. Most még talán nem látod át a dolgokat, de tudom, hogy sikerrel jársz. Csak higgy magadban; abban, hogy képes vagy rá.

– Mi lenne velem nélküled? – karolta át mosolyogva a lány derekát és magához húzta.

– Ezt még sokáig nem kell megválaszolnod, hercegem – érintette hozzá homlokát Salinae. – Tudod, valamit el kell mondanom. Már rég esedékes, és úgy gondolom tudnod kell. Én...– kereste a szavakat tétován – Én elmondtam édesanyádnak, hogy életben vagy.

Caleb egy pillanatra megdermedt, ám sértő szavak helyett csak bizonytalanul megkérdezte, hogyan reagált Imelda a nagy hírre.

– Boldog volt – újságolta kedvese – Azóta szinte kicserélték, újra mosolyog, sétál a kastély kertjében és képzeld, az egyik udvarhölgye mesélte, hogy látta, amint dudorászva táncolt a szobájában. A hír, hogy egy nap visszakaphat téged, új erőt adott neki.

– Beszéltél rólunk? – fogta kezébe szerelme kezét.

– Részben – nézett összekulcsolt ujjaira Salinae. – Elmondtam, hogy gyerekkorunk óta összejárunk és mennyire fontos vagy nekem. Mondanom sem kell azonnal rájött, mi a helyzet. Áldását adta ránk.

– Kedves.

– Tudod, azt mondta, hogy mi ketten megváltoztathatjuk a dolgokat.

Ezt hallva elkomorult. Nem akarta kimondani, amit gondolt. Ha Salinae valóban változtatni akart volna, nem félt volna attól, hogy vele tartson a lázadókhoz. De nem akarta megbántani a lányt, így nem hozakodott elő a témával. Csak mosolyt erőltetett arcára. Barátnője elmosolyodott és előre ment a tóhoz vezető ösvényhez.

Ő egy kicsit lemaradt, az ég felé fordulva, a félig kopasz fákat és a bolygót ölelő gyűrűket látta. A levegő kezdett hűvössé válni, ahogy a tél egyre közeledett, már a csontjaiban érezte az erejét.

Télen, a király és a lázadók közti perpatvar egy kis időre mindig lecsillapodott. Főként azért, mert a birodalom útjait vastag hótakaró borította. Egyszer csak észrevette, hogy barátnője nincs mellette.