Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

Epilógus

            Még mielőtt a Titánra utazott volna, Calebnek találkoznia kellett valakivel. Egy olyan személlyel, akihez csak Wickham vezethette el. Így egy este, a kis Segítő úgy döntött, összeszedi a bátorságát és beszél kis gazdájával.
Caleb épp késő estébe nyúlóan tanult, gyakorolta a varázslatokat, amiket Nathaniel tanított neki. Nem tudott, vagy csak nem akart aludni. Épp egy energiagolyót tett egyik kezéből a másikba, mintha egy aprócska labda lenne. Egész ügyesen kezelte.

– Caleb úrfi! – repült oda a fiúhoz, hogy megállásra késztesse.
Gazdája egyetlen mozdulattal véget vetett a varázslatnak és teljes figyelmét neki szentelte.

– Mondd csak.

– Mennyire vagy elfoglalt ma este?

– Nem igazán. Miért? Csak nem randira akarsz hívni? – cukkolta kedvesen, majd legyintett. – Jaj, Wickham! Még a végén elpirulok.

– Meg az eszed tokját, te gyerek! – szólt rá mérgesen Segítője. – A nőket szeretem, nem a csenevész kisfiúkat.

– Kisfiú? – háborodott fel Caleb színpadiasan. – Na, megállj! – fenyegette nevetve, míg a kis lélek a vállára ült. – Mit szeretnél?

– Találkoznod kell valakivel. Elviszlek, hozzá.

– Ilyenkor? Nem ér rá reggel? Te is tudod, hogy a gróf megtiltotta, hogy éjjel elhagyjuk a házat.

– Na, nem mintha ez téged és a fiúkat meggátolt volna abban, hogy kilógjatok a születésnapodkor mulatni. Vagy, említsek más esetet amikor...

– Jó, ne folytasd! – vágott a szavába Caleb. – Még a végén oda a jó hírem. Engem itt mindenki egy engedelmes, szófogadó fiúnak ismer.

– Az, persze. – morogta Wickham. – Többször lógtál ki a házból, mint ahány csillag van az égen, hol ezért, hol azért. A kis esti kalandjaidról szó se essék, amiben ugye egy bizonyos lázadó lány is szerepet játszott.

– Még egy szó és dobozba duglak! – morogta a herceg. – De, persze mehetünk. Szólok a fiúknak és...

– Még csak az kéne! – vágott elé Wickham.

Caleb meglepetten nézett rá, biztosra vette, hogy ha lenne arca állandó kísérőjének, holtsápadtan lebegne előtte. Valami nagyon gyanús volt a viselkedésében. Még sosem látta ilyen komolynak. Bár sokszor volt kelekótya, szétszórt és meglehetősen gyerekes, most túlontúl komoly.

– Bármennyire is imádom a komáidat, ők most nem jöhetnek veled.

– Gyanús vagy te nekem – fonta karba a kezét a herceg, lazán az ajtónak dőlve. – Biztos az én Wickham-em vagy?

– Ki más lennék, úrfi?

– Sose lehet tudni. Na jó, átöltözök.

Ez röviden annyit tett, hogy magához vette köpenyét, majd az ablakon kimászva elhagyta a gróf házát. Tudta, nem maradhat sokáig, mert ha a fiúk nem találják a reggeli ébresztőnél, akkor nincs az a hazugság, amivel kimagyarázhatná tettét.

A hetek óta tartó hideg mindent átjárt és az őszi szél a köpenye alá kapott. Borzongva húzta szorosabbra a szövetet. Hol volt már a tavasz? Az eseményeket, amik akkor a szívét sanyargatták, messzire sodorta az elmúló nyár.

Ahogy Wickham-et követte, a levelek kísértetiesen örvénylettek körülötte. A sötét, kies erdőben járt, ahol a fák csupasz ágai karmoknak tűntek és csak az őt követő varázsfény adott némi világítást, míg a talpa alatt ropogtak a lehullott apróbb ágak, a levelek pedig suhogtak körülötte.