Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

15.fejezet

Másnap reggel, ő ébredt elsőnek, míg Nate és Eric még az igazak álmát aludta. Amikor felült az ágyában, megdörzsölte a szemét, nagyot ásított és kiropogtatta a csontjait. Oldalra pillantva látta, ahogy Nathaniel mellette, míg Eric a földön aludt. A szőke fiún csak nevetni tudott; ahogy kiterült békát idéző testtartásában, nyitott szájjal hortyogott. Arra gondolt, ha unokatestvére felébred, kedvesen megszekálja.

Mivel mindig egyedül aludt, újdonságként hatott számára, hogy más is van a szobában. Ahogy az is, hogy van egy empata unokatestvére, és egy barátja, akit annyi év után újra láthatott. Óvatosan, ügyelve arra, hogy ne lépjen rá, a már nyammogó Ericre - a zsákjához sétált. Gyorsan kihalászott belőle egy kevésbé gyűrött inget, majd a lehető legnagyobb csendben elhagyta a szobát.

Az étkező felé vette az irányt, de meglepetésére Nathaniel édesanyja már dúdolva készítette a reggelit. Sophie Hawke teljesen elmerült a szorgoskodó édesanyák világában. Mosta a zöldségeket, szeletelte a paradicsomokat, vagy épp a tűzhely felé fordult, hogy megkeverje az ott fortyogó zabkását. Észre sem vette a korai ébredőt, mozdulatai olyanok voltak, mintha táncolt volna, szőke haja szállt a válla felett, ahogy megfordult.

Semmit sem változott.

Ugyanaz a nő volt, akire Caleb emlékezett gyerekkorából. Az, aki ha náluk aludt, betakarta, megpuszilta, mielőtt elaltatta. Sosem kiabált vele, nem állította a sarokba, inkább elmagyarázta, mit rontott el és megbeszélték a dolgot. Még akkor is, ha valamit véletlenül összetört, vagy épp nyakig koszosan ért haza a nagy játékból. Sőt, ő volt az, aki megtanította főzni ezt-azt.Néha gondolt egyet, és maga mellé ültette a fiúkat és megmutatta, mit, hogyan pucoljanak meg, vagy hogyan készítsék elő a zöldségeket, gyúrjanak tésztát a kenéyrhez. Eközben az asszony mesélt nekik, nagyokat nevettek a tréfáin. Talán ez volt az oka annak, hogy néha azt kívánta, bárcsak ő lenne az anyukája.

– Sophie néni! – szólt a nőnek.

Brennan felesége ijedten levegő után kapott, és villámgyorsan megfordult. Még a kezét is a szája elé kapta, nehogy felsikoltson örömében. Úgy örült, akár egy kislány.

– Drágaságom! – nyújtotta ölelésre a kezét. – Hát itt az én Calebem. Ó, annyira hiányoztál – szorította magához mosolyogva.

Még mindig eper illata volt, a hangja pedig gyengéd, vidám tónusú. A kedvesség és a hatalmas, szerető szív már csak ráadásként szerepelt jelleme listáján.

– Hjaj – sóhajtotta könnyes szemét törölfetve köpenye csücskével – Olyan régen láttalak, kicsikém. Hadd nézzelek! – fogta két kezébe arcát. – Hogy megnőttél, és mennyi hajad van. Te jó ég! – kuncogott. – Ájuldoznak majd a lázadó lányok, egy ilyen jóképű legény után.

– Az inkább a rangomnak szól majd.

– Nem mindekinél, kincsem – intett ujjával. – Nem mindenkinél. Mondd csak, szereted még a gyümölcsteát?

– Igen.

– Cukor és citrom, ugye?

– Igen. – bólintott.

– Helyes, akkor csüccs le, és mama Sophie megoldja.

Mama Sophie megoldja, ez volt a nő kis frázisa, amit gyakran emlegetett. És tényleg mindent megoldott, legyen szó egy elszakadt nadrágról, egy éhes pocakról, vagy egy felhorzsolt térdről. Ő volt az a nő, aki az egész világ anyja lett volna, ha teheti.

– Sajnálom, hogy tegnap nem tudtunk beszélni – ült az asztalhoz két régi bögrével és egy nagy kancsóval, amiből gőzölgő italt töltött – De mire végeztem, és benyitottam hozzátok, már mind a hárman durmoltatok. Boldog voltam, hogy Eric és Nate elhozott. Rá sem ismertél az én nagy fiamra, igaz?