Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

11. fejezet

A villásreggeli a királynével nagy kiváltság volt az udvarban, az emberek ölni tudtak volna egy ilyen lehetőségért. Ám Salinae - édesanyja lévén - sokszor találkozott Imeldával. Megismerte a gondolatait, az elveit és annak ellenére, hogy a világ árulónak tarotta, ő felnézett az egykori hercegnőre. Példakép volt számára, inkább őt akarta édesanyjának, mint az érte érkező nőt.

Amikor Rosetta Gordon benyitott hozzá, azonnal észrevette a nő elégedett mosolyát, az apró, vörös foltokat a nyakán és áradt belőle az apja kölnijének émelyítő szaga. Felfordult a gyomra tőle.

– Anya, megint nála voltál? – kérdezte gyanakodva.

– Kire gondolsz, kincsem? – nevetett erőltetten Imelda udvarhölgye. – A királynéra? Bármit is tett, ő az úrnőm, szolgálnom kell, ahogy a királyt is.

– Kétlem, hogy ő szívta volna ki a nyakadat. – jegyezte meg epésen.

– Ó! – nevetett elvörösödve Rosetta, akár egy fiatal lány, miközben a vágy aprócska jeleit takargatta ruhájával. – Ez semmiség.

Salinae ezzel szemben csak unottan a fésülködő asztalához lépett és a pűderes dobozát kézbevéve, hozzálátott, hogy rendbe hozza édesanyja megjelenését. Rosetta úgy kacarászott akár egy éretlen kamasz, elvörösödve igazgatta szőke haját.

– Megint nála voltál, igaz? – nézett megrovó pillantással édesanyjára.

– Úgy kérdezed, mintha ez bűn lenne. Ő az apád, Salinae – kelt férje védelmére Rosetta. – Van olyan, amit minden feleségnek meg kell tennie. Majd ha férjhez mész, megtudod.

– Adja Hékáté, hogy ne így legyen – motyogta szemforgatva. – De áruld el, miért van az, hogy ha az apám füttyent,egyet, te azonnal elfelejted, mit tett velünk? Hogy sosem bocsájtotta meg neked, hogy két lányt szültél neki, és az emberek? Hogy néznek ránk az ostrom óta?

– Azóta jobb lett az életünk, drágám.

– Anya...mégis milyen áron lettünk nemesek? Hány embert ölt meg az apám azon az éjszakán?

– Más is ölt, Salinae – érvelt lagymatagon édesanyja. – Te is tudod, hogy a Matthews-ok mennyire romlottak voltak. Hisz meséltem róla, nem? Apáddal is mit tettek? Száműzték, mert kimondta az igazságot; elvették a vagyonunk... a királytól kaptunk vissza mindent.

– A te szemedben Gregor Locket egy hős, de anya...ébredj fel! Téged...titeket is úgy manipulál, mint minden nemest.

– Túl fiatal vagy, nem értheted – tekintette lezártnak a vitát Rosetta. – Én hű vagyok a királyhoz és az apádhoz is.

Nem bírta végighallgatni az anyja mentegetőzését, hogy miért vallja egy gyilkos nézeteit és miért járt ismét az apjánál, dacára annak, hogy a férfi rég elhagyta. Bár apja az ostrom óta újranősült, Rosetta még mindig a férjének tekintette. Hagyta, hogy egykori házastársa ágyast csináljon belőle, ami Salinae szemében megalázó volt.

Számtalanszor próbált beszléni anyjával erről, úgy érezte, az a nő, aki felnevelte, aki varázsolni tanította, már rég nincs ott. Elveszett az őrület fortyogó fertőjében. Napról-napra mélyebbre süllyedt és egyre kevesebb maradt meg benne a régi önmagából. Épp ezért gyűlölte az apját, ami úgy tűnt, kölcsönös.

Valahányszor találkoztak, csak megvetést és gyűlöletet látott barna szemében. Apja dacos pillantása arról árulkodott, hogy sosem fogja szeretni őt. Emellett ott lapult a levegőben az örök kérdés: Miért nem tudott fiúnak születni? De, ami még annál is nagyobb bűn volt, miért hasonlított annyira az anyjára? Arra a nőre, aki kénytelen volt teljesíteni a kötelességeit, és egy fiú örökössel megajándékozni a férjét. Az ő szemében, Salinae kudarcnak számított.