Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

51. fejezet

Salinae hasra esett a főváros macskaköves útján, amikor az előtte haladó gárdista váratlanul megrántotta a kötelet, amivel összekötötték a kezét.

- Mozgás boszorka! - húzta maga után, így kényszerítve arra, hogy felálljon.

Ennek aztán az lett az eredménye, hogy míg ő kiáltott a fájdalomtól, a férfi rongybabaként húzta maga után. A kötél rostjai a bőrébe mélyedtek, erős sebet hagyva. Az izmai megfeszültek az erőltetett menettől, koszos volt, vértől és sártól bűzlött, de akkor is mennie kellett. Úgy bántak vele akár egy utolsó bűnözővel, pedig nem tett semmi rosszat.

A legnagyobb fájdalmat mégis az emberek érdektelensége okozta. Csak álltak és bámulták, ahogy az apja katonái, ló módjára húzzák maguk után. Ha varázsolni, vagy menekülni próbált a gárdisták ostorral verték, vagy az erejüket használták rajta. Több sebből vérzett, a szája felrepedt, az arcán lila foltok képeztek rétképet. Ő mégis visszatartotta a könnyeit, nem adhatta meg azt az örömöt fogvatartóinak, hogy sírni lássák. Minden lépésnél összerándult a fájdalomtól, sántított, mégis tovább ment.

Senki sem állt ki érte, ha valakivel összeakadt a tekintete, a szemlélők minden alkalommal elfordultak. Csak Wickelia követte, tartotta benne a lelket, bátorította, hogy ne sírjon. A kastély kapujában állva arra kérte Segítőjét, hogy keresse meg Wickhamet. Tudja meg, hogy van kedvese. Mire kettőt pislogott a lélek úton volt, őt pedig az apja elé ráncigálták és kegyetlenül a földre lökték, míg Jay a trónon ülő király felé sétált.

- Parancsolj, apám! - mutatott Salinae-re. - Ajándékot hoztam.

A lány azonban nem igazán törődött mostohabátyja szavaival. Szemével édesanyját kereste és meg is találta. Ám a nő csak szégyenkezve elfordult tőle. Még a fejét is leszegte. Akárcsak az emberek az utcán. A kis ujját sem mozdította érte. A saját anyja! Akkor sem állt ki érte, amikor Jay hátulról megragadta a tarkóját és megtépte, kényszerítve, hogy felnézzen apjukra.

Amikor ezt nem akarta megtenni, a fiú megcibálta, de olyan erősen, hogy felkiáltott.

Tudta, hogy élvezi a kínzását, sosem titkolta. Bátyjának olcsó bor, valamint izzadtság szaga volt, amit elviselt, de a diadalittas mosoly, amivel Jay az eseményekről beszélt undorította. Aztán különös szavak ütötték meg a fülét.

Áruló.

Lázadók szajhája.

Égett az arca a szégyentől, csupasznak érezte magát.

Ő nem tett semmi rosszat! Nem volt romlott, feslett, vagy bármi más, amiért szajhának bélyegezhették volna. Szerette Calebet és az, százszor tisztább érzés volt, mint amint a családja valaha is átélt.

- Nem vagyok szajha! - motyogta könnyeit nyelve, remegve a fájdalomtól.

- A helyedben én csendben maradnék, Rosaline! - figyelmeztette apja.

- Nem! - erősített a hangján. - Nem hallgatok, mert nem vagyok sem szajha, sem áruló.

- Valóban? Akkor mond meg nekem - szólt hozzá lágy hangon az uralkodó. - Mi a mentséged a viselkedésedre? Megszöktettél egy lázadót, harcoltál a jogos uralkodód ellen, varázslatot használtál. Soroljam még a bűneidet?

- Kezd azzal, hogy megszülettem - vágott vissza. Mert ez a legnagyobb bűnöm. Ugye apám? A nővéremet a fél udvar megdöngetheti, köztük a bátyám is - nézett dühösen - de egy szavad sem volt, és ha emlékeim nem csalnak te voltál az, aki odaadott volna Calebnek, cserébe a lázadókért. Szóval, ne játszd itt a sértett apát. Nem áll jól. És csak, hogy tisztázzuk, sosem voltál és nem is leszel jogos uralkodó. Caleb Matthews Domenico törvényes örököse - húzta ki magát, amennyire csak tudta és megerősítette a hangját. - Én pedig büszkén harcoltam az oldalán.