Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

10. fejezet

Salinae mosolyogva ellágyult a pillantással figyelte a mellette alvó Calebet. Hosszasan beszélgettek még, a közelsége megnyugvást adott a fiú zaklatott lelkének. Érezte a benne rejlő érzelmi háborút; mert az ő szívében is hasonló harc dúlt, igaz más értelemben.

Nem tudta otthagyni őt.

Pedig Wickelia szüntelenül sürgette, hogy induljanak. Mérgesen sóhajtott, majd suttogva mondta, hogy mehetnek. Megkereste a köpenyét és készen állt az indulásra, ám ekkor Wickham hangja ütötte meg a fülét. Ráadásul Caleb szobájában megváltozott a plafonon látható égbplt. Zivatar felhők takarták el a csillagok fényét. A horizonton mintha vörös lángok mutatkoztak volna.

Azonnal barátjára nézett, aki úgy tűnt, nincs túl jól. A homloka gyöngyözött a verejtéktől, nyöszörgött, rángatózott.

– Megint rémálma van – suttogta aggódva.

Visszasietett és óvatosan lefogta a kezét, míg megérintette a halántékát. Varázserővel próbálta megnyugtatni, elzavarni a rémálmokat. Amikor is érezte, hogy Caleb megfogta a kezét.

– Linae – hallotta a fiú suttogását.

Rémült volt, a szemén még látszódtak az álomvilágban átélt traumák nyoma. Csak szorította a kezét, mintha az lenne a kapaszkodója a valóságba.

– Már ébren vagy, nyugodj meg! – búgta halkan.

Noha a herceg csak bólogatott, érezte, mennyire szégyelli magát. Tucatszor látta, mire képes a trauma, a borzalmak, amiket Caleb látott, vagy láthatott a Rémségek Éjszakáján. Még sem ítélte el. Amikor mindenki más kerülte volna, vagy bolondnak bélyegezte volna, ő mellette állt. Ismerte az élete árny oldalát, a gondolatait; ugyanakkor tudta, milyen Caleb vidám, gondoskodó oldala is.

– Arcokat láttam. Hangokat, sikolyokat hallottam.

– Css – csitította gyengéden. – Már vége!

– Ne menj el – kérlelte.

Magány és félelem csendült a hangjában. Salinae ahhoz tudta volna hasonlítani, amikor egy kisgyerek kéri a szüleit, ne hagyják egyedül. Nem tudott nemet mondani neki. Megadóan sóhajtott, szétcsatolta köpenyét és mellé feküdt.

– Ne haragudj – suttogta barátja – Csak...ha itt vagy...jobb. És mikor láttam, hogy rajtad a köpenyed.

– Jaj hallgass már – mosolygott. – Inkább veled vagyok, minthogy az udvari sajtkukacoknak ugráljak. Ja várj, már te is az vagy. Hmm, ezt még kihasználhatom.

– Már rég volt rémálmom. A titok előhozhatta.

– Inkább a stressz, a nyugtalanság, ami a lelked nyomja. Itt maradjak veled? – billentette oldalra fejét, mire haja a vállára hullott.

– Tudod, a lényem egy része szeretné rávágni, hogy igen. De, ha nem indulsz el, bajba kerülsz. A kastélyban szigorúak a szabályok.

– Emiatt fájjon az én fejem, ne a tiéd – mondta halkan megcirógatva homlokát. – Van elég bajod így is.

– Linae...

– Csitt, egy szót se többet. Csússz odébb! – legyintett a lány. – És ha lehet, most ne lopd el a takaróm, mert fázós vagyok. – takarta be magát. – És remélem, ha herceg leszel nagyobb ágyad lesz, mert ezen alig férünk el.

– Eddig érdekes módon semmi bajod nem volt vele.

– Azért, mert nem tettem szóvá? – kérdezte. – Nő vagyok, igénylem a kényelmet, de lehet mindjárt rád fekszek és úgy elférünk – kuncogott – és remélem, hogy a kezed van a derekamnál, vagy betört orral mész holnap reggelizni.