Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

14.fejezet:

Hosszú ideig vágtatott az éjszakába. Mintha attól félt volna, hogy Nicholas képes valami csoda folytán követni őt, vagy egyszercsak előugrik valamelyik fa mögül.

Már jócskán elhagyta a Tábort, amikor lassabb tempóra fogta lovát. Először vágta helyett csak ügetett, majd a végére már sétált az elhagyott ösvények labirintusában.

Egy pillanatra megállt, hogy körbe nézhessen. Noha sokra nem ment vele, mert vak sötét vette körül. A fák sűrű lombkoronáján még a holdak fényei sem hatoltak át.

- Cahaya ihe! - emelte feje fölé a kezét.

Az ősi nyelven mondott varázsige egy fény gömböt jelenített meg a tenyerében, ami kéken ragyogott, de senki sem volt ott, hogy elítélje érte. Egy röpke percig maga elé nézett, és saját meglepetésére elmosolyodott. Legszívesebben hangosan kacagott volna az örömtől.

Szabad volt.

Végre, senki sem mutogatott rá, mert más volt. Nem gúnyolták, nem kellett félnie.

- Ha kiörömködted magad, egy gyors kérdés! - röppent elő Wickham. - Merre menjünk?

- Most hogy mondod- motyogta körbenézve. - Alig látok, és nem hiszem, hogy a lázadók táblákkal jelölnék az utat. Magamat ismerve ebben a vak sötétben tutti eltévednék. A legjobb az lesz, ha csak hajnalban megyek tovább. Holló sincs hozzászokva az éjszakai kóborláshoz.

- Ennyi erővel hajnalban is indulhattunk volna.

- Akkor Nicho könnyen utánunk jöhetett volna, így nagy esély van rá, hogy nyomunkat veszti.

- Jól van, menjünk be a fák közé, ott biztonságosabb.

Hallgatott Segítője tanácsára, és a rengeteg ősöreg fái közé lépdelt, ahol egy tölgyfához kikötötte lovát, majd néhány közeli száraz gallyból és száraz levélből tábortüzet készített. Köpenyébe burkolózva leült, gondolataiba merülve a lángokat figyelte, hallgatta a tűz ropogását, miközben az égő hasábok illata csiklandozta az orrát.

Egész kellemes lett volna az este, ha a szaturnuszi éjszaka nem érződött volna huzatosnak. Elég volt egy nagyobb széllöket és máris vacogva húzta össze vastag köpenyét.

- Félsz, úrfi? - lebegett előtte Wickham.

- Nem, dehogy - mosolyodott el szelíden, a kezét Segítője felé nyújtva. - Gyere ide, még kialszik a fényed. Kucorodj ide!

Az apró lélek a bőréhez ért, ő pedig a mellkasához húzta, mintha csak megölelte volna. Bár sokszor veszekedtek, voltak szócsatáik, mégis Wickham volt az egyetlen társasága az útján. Ő mindig mellette állt, sosem érezte magányosnak magát, mert a kis lélek mindenhová elkísérte. Sokszor már csak azzal, hogy úrfinak szólította elűzte a szomorúságot, mosolyt csalt az arcára. Vigasztalta, megnyugtatta és tanította.

- Hallom a szíved - ragadta ki gondolataiból a fiút Segítője hangja. - Furcsán dobog.

- Úgy csinálsz, mintha most hallanád először. - kuncogott halkan Caleb. - Nem egyszer hozzám bújtál már, mikor aludtam. Te is tudod, hogy egy karashen szíve lassabban dobog, mint az alefeké.

- Áh, igen - fúrta magát mélyebbre Wickham. - Most már emlékszem, ezért isztok bájitalt a Földön.

Caleb az égre pillantott, a kék bolygót keresve. Noha fényévekre volt tőle, mindig is látni akarta az alefek otthonát. Az égig érő városokat, a tiszta, mélykék tengert, a különböző embereket és országokat.

- Wickham!

- Mondd, úrfi! - felelte álmosan Segítője.

- Tudod, most hogy itt vagyunk; csak így ketten, eszembe jutott, amikor találkoztunk. Emlékszel?