Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

43. fejezet

Imelda észre sem vette jelenlétét, mélyen aludt, dacára az átélt traumának, ami gyanús is volt fiának. Két jellegzetes illatot érzett a levegőben. Messziről érezni lehetett a mák, valamint az álomfű keverékének aromáját.

Nem csodálta, hogy ezt itattak az édesanyjával, elvégre a sokk és a fájdalom igencsak megviselte, nem tudott volna pihenni. Ahogy nézte őt, mintha emlékezett volna. Valamikor régen, már látta így Imeldát. Egy hatalmas, krémszínű ágyban hevert, ugyanígy. Ő pedig félt, nem értette, mi történt az anyukájával. Emlékezett arra, hogy oda akart menni hozzá, de egy erős, határozott kéz megfogta a vállát.

– Hagyd anyát pihenni, Harry! – szólt hozzá egy kedves, de mégis határozott hang.

Csak erélyesen megrázta a fejét, nem tudta, hogy csak képzelte az egészet, vagy valóban volt ilyen emléke. De ha az utóbbi volt igaz, ki volt, aki megállította? Az apja talán?

Vagy a sokat emlegetett nagybácsi?

Inkább a jelenben maradt, sem minthogy a múlt rejtélyein agyaljon. Odasétált Imelda ágya mellé, megfogta a nő kezét. Valahogy olyan aprónak, sebezhetőnek tűnt a hatalmas ágyban. Pedig, ha volt valaki, akire mindig felnézett az az anyja volt.

Leült az ágya szélére, gyengéden megsimogatta a homlokát és ahogy sápadt arcára nézett, azt kívánta, bárcsak megakadályozhatta volna a történteket. Mert az a nő, akit annyira szeretett, nem ezt érdemelte. Számára Imelda egy szikla volt, amit sem az idő, sem a végtelen hullámok nem törhettek meg.

Egy anya, aki bármire képes azokért, akiket szeretett. El sem tudta képzelni, hogy mit élhetett át. Az elmúlt években, Gregor feleségeként mindenki őt figyelte. Sokszor mondogatta neki, amikor tanította, hogy az udvarban a férfitól az anyagi biztonságot, a nőtől az öröklés biztosítását várják. Ugyanakkor nem tudta kiverni a fejéből azt, amit Rosetta kikotyogott. A nő őrültségének következtében Imelda számtalan gyermekét elvesztette. Ez bármelyik nőt – legyen fiatal, vagy épp idősebb – megviselte volna. Csodálkozott is, hogy Imelda még nem akarta eldobni magától az életet.

Aztán rájött, mi tartja még életben az egykor boldog hercegnét. Ő volt az. Imeldát az tartotta életben, hogy hitte láthatja még őt. Megszorította a kezét, az arcához érintette, sokáig ült így mellette. Csendbe burkolódzva, remélve, hogy édesanyja jobban lesz.

Folyton arra gondolt, hogy ha nem is Rosetta, esetleg az ő mágiája okozta a bajt. Attól félt, miatta halt meg a még meg sem született gyermek.

Salinae csak jóval később lépett oda hozzá. Hagyta, hogy egyedül lehessen kicsit a gondolataival. De ott volt, amikor szüksége volt rá. Csendben odalépett hozzá, vigasztalóan vállára tette kezét. Ő csak megszorította, jelezve, hogy hálás neki, amiért a rosszban is mellette van.

– Ez az én hibám – mondta egészen halkan, hogy csak barátnője hallhassa.

– Ugyan miért? – nézett rá Linae. – Ezt verd is ki a fejedből. Ki mondott ilyet neked?

– Senki, csak...varázsvérű vagyok. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy én okoztam az egészet. Hogy a mágiám bántotta a babát.

– Megnyugtatlak, ez nem igaz – mondta Salinae. – Beszéltem Antoine-nal, sajnos spontán vetélés volt. És nem az első, anyukád az utóbbi időben sok kisbabát elveszített, már nem olyan fiatal, mint régen. Az egyik gárdista is megvizsgálta, a mágiádnak nyoma sem volt a szervezetében. Azt mondta, nem észlelt ártó energiát.

– Biztos?

– Gondolod, ha másképp lenne, nem tudná már a fél birodalom, hogy megölted a trón jogos örökösét?
– De...a mágiám...

– Mit nem mondasz el nekem, Caleb? Hebegsz-habogsz, mint egy lopáson kapott kisgyerek! – lépett mellé Salinae, de érezte, hogy még mindig átkarolja a vállát.

Ahogy a lány fahéj szemeibe nézett, biztonságot és megértés érzett. Így zokszó nélkül elmesélte a különös élményt, amit anyja gyógyításakor érzett.

Barátnője türelmesen végig hallgatta. Majd elmondta, hogy talán, tényleg létrejött valamilyen kapcsolat közte és a magzat között, de ez nem igazán bizonyítható. Ráadásul, Imelda még nagyon korai szakaszában járt a terhességének.

– Te senkit sem öltél meg – simított végig fekete fürtjein Salinae. – Ne gondolj erre.

Bár segíteni akart neki, Calebet nem tudta meggyőzni.

Azon töprengett, hogy legközelebb nem használ azonnal mágiát. Megfontoltan cselekszik, akkor nem lehet baj. Nem választhatta a könnyebb utat, mert megeshetett, hogy a testvére elvesztése volt a lecke, amit meg kellett tanulnia.

Lady Roschen nem engedte, hogy maradjanak, így visszamentek a szobájukba, de nem tudott aludni. Salinae mellett feküdt, a lány kezét fogta és csak nézte őt.

– Nem tudok anya szemébe nézni, Salinae – mondta halkan, szomorú tónusban. – Mégis mit mondhatnék neki?

– Ilyenkor nincs szükség szavakra – vigasztalta kedvese, megpuszilva a fiú homlokát, szemét, végül a száját. – Csak maradj vele, érezze mennyire szereted. Ennél többet nem tehetsz. És nem vagy egyedül – szorította meg kezét – Itt vagyok, és nem hagyom, hogy édesanyádnak baja essen.

Csak szótlanul bólintott.

– El kell mennünk innen! – suttogta a lány szemébe nézve, mintha attól félne, hogy bárki is hallhatja őket. – Csak így menthetjük meg azt, ami az otthonunkból megmaradt.

Salinae nem válaszolt azonnal.

Szótlanul magához szorította őt. Jól estek neki a szavai, mert nem azt mondta, hogy neki kell elmennie, hanem nekik. Egy pár voltak, már nem létezett többé én vagy te. Elmosolyodott, gyengéden két kezébe vette a herceg arcát és megcsókolta. A fiú viszonozta, lassan, szenvedélyesen, miközben ajkaik egymáshoz simultak. Érezte, ahogy kedvese átkarolta, magához szorította. Egyikük sem akarta abbahagyni, félve, mi lesz az után. Mire Salinae feleszmélt a mámorból, már azon kapta magát, hogy Caleben fekszik és a fiú kék szemét figyeli. Elmosolyodott és apró csókot adott a szájára.

– Ahová te mész, ott van az én helyem is – fogadta, végig simítva a herceg arcélén. – Sosem tartoztam ide – folytatta, szemernyi kétség nélkül hangjában.

– Akkor velem jössz? – kérdezte Caleb.

– Téged választottalak, már az előtt, hogy megszülettem volna. Tudom, te nem hiszel az ilyesmiben, de mi boszorkányok igen. Nézd, – érintette a fiú kezét a szívéhez. – egy szívem van, és az csak téged szeret. Ez mindig így marad.