Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

45. fejezet

Azon az estén néma csend telepedett a fővárosra. Itt-ott pislákolt csak fény az ablakokban, az utcán hófehér lett és a sikátorokban szegények húzták meg magukat. Vacogtak, próbálták túlélni a hideg éjszakát. A hó egyre jobban hullott, a szél süvítő szörnyetegként száguldott végig a házak között.

Az év legsötétebb éjszakája volt, de nyoma sem volt ünnepnek, a palotában béke honolt. A sötétbe burkolózott folyosókon csak egy-egy katona sétált. Olykor gárdisták járőröztek a falak közt, de ettől eltekintve, semmi sem zavarta meg a palota nyugalmát. Bármerre járt az ember, álmosan ásító őröket látott, míg a nemesek lakrészeik mélyén szunyókáltak. A palota személyzet is aludni tért, akárcsak a király, aki súlyos prémjei alatt, hangosan horkolva álmodott. A vaddisznó módjára horkoló zsarnok ajtaja előtt két alabárdos állt, akik befogták a szájukat, nehogy hangosan felröhögjenek a hangok hallatán. Hálótermének mélyén Domenico királya sem volt más, csak egy horkoló férfi. Nem pedig olyan, aki a legkisebb hibát is akasztással bűntette.

Vele szemben Caleb a múltról álmodott. Egy vissza-vissza térő emlék gyötörte, amit azóta látott, hogy a kastélyba hozták. Gyerekkori énjét követte, ahogy a palota hatalmas, arany fénnyel bevont bálterme felé szaladt. Kikerülte az ajtónál őrt álló lovagokat, majd végignézett a parketten keringőző párokon. Látta az édesanyját, aki a nagybátyjával táncolt.

Boldognak tűnt.

Hirtelen, valaki felkapta, ő pedig hangosan nevetve sikított. Fogva tartója megpuszilta az arcát ő csak kuncogott rajta. A borostája csiklandozta az arcát.

– Varázsolj, apa! Varázsolj! – kérlelte a nagyherceget.

– Nem úgy volt, hogy a bátyáddal maradsz, Kisherceg?

– De a mama...

– Anya épp Marc bácsival táncol. Látod? – fordította felé édesapja. – Ugye milyen szép? Integess neki!

Úgy tett, ahogy mondta.

Imelda visszaintett neki.

Pillantása, a trónon ülő, koronás főre esett. Patrick király kék szeme büszkén figyelte családját, a birodalma gazdagságát. Amikor észrevette, hogy nézi őt, rákacsintott.

Tizenkilenc éves énje szinte sóvárgott egykori családja után. A szeretet, a gyengéd melegség olyan volt, amit mindig is hiányolt életéből. Édesapja a magasba emelte a kezét és hóesést varázsolt a terembe, ami ámulatba ejtette a vendégeket, míg Caleb boldogan tapsolt. Ám idősebb énje észrevett valamit, olyasmit, ami aggasztotta.

A nagyherceg vérzett.

Az orrából vékony vércsík folyt az ajkaira.

– Ne! – morogta rémülten a férfi, orrához érintve kezét. – Ne most!

– Apa? – érintette meg kezét karján ülő kisfia.

– Semmi baj, Kisherceg! – nyugtatta a férfi. – Jól vagyok.

– Vér – mondta halkan. – Papa, vér!

– Css! – csitította a férfi. – Ez mi titkunk, jó?

Csak bólintott, ám a következő pillanatban hatalmas dörrenés rázta meg a palotát, mintha egy ágyút sütöttek volna el a közelben. A bálterem csillárjai megremegtek, a vendégek nő tagjai ijedten sikoltottak. A táncosok középre tömörültek, néma csend lett úrrá a csarnokon. Majd egy újabb dübörgés.

– Mama! – szaladtak Imelda felé gyermekei.

– Harry, Cirio! – szorította magához a remegő fiúcskákat az akkor még csak hercegnéként élő fiatal nő.