Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

49. fejezet

Sietve összepakolták a holmijukat, eltéve mindazt, amit fontosnak tartottak. Kisvártatva azonban nyerítést hallottak az erdő felől, mire Salinae az ablakhoz lépett és biztos fedezékből figyelte a lovasokat, akik nem messze álltak meg. Négyen voltak, egy férfi, két korabeli fiú és egy vörös hajú lány. Mintha gombóc nőtt volna a hasába, elfogta az émelygés. Annyira félt ettől a találkozástól, hogy inkább nézett volna szembe egyedül egy tűzokádó sárkánnyal, mint a lázadók kis csapatával.

Érezte, ahogy Caleb mögé lép, a keze a hasán pihenő kezéhez ért, finoman megszorította, fejével a fiú mellkasához bújt.

– Ne hagyj egyedül – suttogta párjára nézve.

– Nincs mitől félned, kis boszorkányom – felelte a herceg megnyugtató hangon, megpuszilva kedvese feje búbját. – Itt vagyok, és mindig itt leszek melletted.

Salinae válaszul csak megölelte őt. Hosszú percekig hallgatta a szoba csendjét, belefeledkezve a pillanatba.

– Bárcsak bátrabb lennék.

– Ugyan, Linae – búgta kedvesen nevetve Caleb – Ha ennél is bátrabb lennél, egy igazi oroszlán lennél.

Ő csak mosolyogva bólintott válaszul. Kéz a kézben indultak el a lépcső felé, de még ki sem léptek a szobából, már nyílt a bejárati ajtó és egy hang köszöntötte a már bent várakozó Nicholast. Salinae félve torpant meg, megállítva párját is.

Caleb a lányra nézett, és fejét finoman az ajtó felé fordítva hallgatózott a vendégek kilétét illetően. Nevelőapja kedélyesen, szinte semmiségekről beszélgetett velük, a hangjuk alapján könnyedén felismerte Nathanielt, Brennant, Ericet és Erikát.

Azonban, ismerve és tapasztalva a gárdisták erejét, nem hitt azonnal a látogatóknak. Megállította Salinae-t, majd arra kérte Segítőiket, nézzék meg a lázadókat.

Nem foglalkozott nevelőapja sürgető kiáltásával, egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni addig, míg nem ment biztosra, sőt még Salinae-t is megkérte, hogy ellenőrizze, kik jöttek hozzájuk. amikor a lány ránézett, ő csak némán a fejére mutatott, jelezve, hogy használja különleges képességét. A boszorkány lehunyta szemét és koncentrált, hogy elérhesse azok gondolatait, akik vélhetően az étkezőben állva várták őket. Amikor némán bólintott, megerősítette kedvesét abban, hogy valóban a lázadók jöttek el értük. Már indultak volna, ám a kis boszorkány még mindig a lépcsőforduló sötétjében elbújva várt, akár egy kisegér.

Caleb észlelve a bajt, megfordult és felé nyújtotta kezét, ám a lány rettegve hátrált tőle egy lépést.

– Salinae?

– Nem megy – motyogta rettegve.

– Micsoda?

– Nem tudok lemenni. Esküszöm, itt helyben sóbálvánnyá dermedtem – csuklott el a hangja.

– Kicsim – búgta szomorúan a fiú. – Gyere ide! – zárta karjaiba. – Mi a baj? Hmm? Mondd el nekem.

– Félek – bújt mellkasához szerelme, majd a fiú szemébe nézett. – Nézz rám, – emelte szemmagasságba a kezét. – Reszketek, mint a nyárfalevél. Sose láttál ilyennek. Hol van az a nagyszájú kis boszorkány, akibe beleszerettél?

– Pont itt áll előttem – érintette meg kedvesen az orrát. – Salinae, túl szigorú vagy magadhoz.

– Gondolod? Mégis, hogy nézzek a szemükbe? – bökött fejével a lépcső felé. – Annak a lányaként, aki olyan sokat ártott nekik, a szeretteiknek. Nem merek lemenni.