Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

28. fejezet

A herceg először csak az ujjait tudta mozgatni, lassan ébredezett a kábításból. Ez volt az első alkalom, hogy így járt, ezért Caleb nem tudta, mi történt, vagy mivel kábították el. Ahogy múlt a hatás, lassacskán újra tudott mozogni, visszatért az ereje. Nyöszörögve érintette meg fejét, ami még mindig kicsit kába volt a történtektől. Szédült az őt körülvevő szagoktól, és bármerre nézett, csak sötétség vette körül, elmosódott tárgyakkal. Már ha a láncokat, rácsokat és a kő priccset tárgyaknak hívhatta.

Megpróbált felállni, a lábára nehezedve üvölteni tudott volna, de ehelyett csak szánalmas nyöszörgésre futotta erejéből. Fáradtan, kínokkal küzdve rogyott a földre. Ekkor vette észre a jókora lila foltot, és véres sebet, ami a lábán éktelenkedett. A kinti fáklyák fénye alig látszott, rajta pedig úrrá lett a kétségbeesés. Hiszen egyedül maradt és fogalma sem volt, mit tegyen, vagy hogy mit akarnak tenni vele? Még rémálmaiban sem került ilyen szörnyű helyre. Úgy érezte magát, akár egy kisgyerek, aki egyedül marad a házban éjszakára.

– Caleb! – hallotta barátnője hangját, aki a szomszédos cellában raboskodott. – Jól vagy? Nem sérültél meg?

– Túlélem – felelte fintorogva, ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzen a lábára. – Hol vagyunk? – nézett körbe. – És te hol vagy?

– A melletted lévő cellában, nézd! – nyúlt át egy kéz a mellette lévő cellából. – Itt vagyok. Lehet, hogy ez egy várbörtön, de még itt is megtalálsz. Elkábítottak minket és idehoztak.

– A rohadt életbe – morogta. – Jól vagy? Nem esett bajod?

– Ismersz. – kuncogott a lány. – Az lett volna a katonák utolsó cselekedete, ha kezet emeltek volna rám. Még az ük-ük-ükunokájukat is elátkoztam volna.

Caleb csak mosolygott rajta.

– Igen, ez rád vall!

Minden erejét összeszedte és ha kissé óvatosan is, de elsétált barátnője cellájáig. Ott pedig fáradtan, a fájdalomtól remegve ült le a földre. A gyér fényben épp, hogy látta Salinae arcát. Koszos volt, de nem vett észre rajta sem zúzódást, sem ütés nyomokat; ez némiképp megnyugtatta.

– Megsérültél? – aggódott barátnője.

– Úgy tűnik. A lábamon elég csúnya seb van – felelte grimaszolva, próbálta meggyógyítani magát, sikertelenül. – A fenébe! – döntötte fejét a rácsoknak, szomorúan sóhajtva. – Nincs erőm. Nem tudom meggyógyítani magam.

– A gáz, amit belélegeztünk egy kis időre blokkolja a varázserőnket. Én hülye meg ahelyett, hogy visszadobtam volna a nyomorékoknak, inkább elrúgtam.

– Szerintem én is hasonlóan cselekedtem volna. Reflex. Felesleges vádolnod magad emiatt.

– Látod, ez is bizonyítja, hogy csapnivaló lázadó lennék. – hallotta kedvese vidám hangját. – Apropó, ha káromkodsz, akkor tényleg nagy a baj. Máskor mindig bocsánatot kérsz, ha szitokszót használsz.

– Most valahogy nem tudok vigyorogni ezen, Linae! – motyogta, térdét átkarolva.

– Igen, tudom. De próbálj meg pihenni, itt leszünk egy darabig.

– Ezt szinte sejtettem. És a legrosszabb, hogy senki sem tudja. Wickham értesíthetné a barátaimat, de mivel senki nem tud a létezéséről, nem is látják őt. Hogy lehettem ilyen hülye. El kellett volna mondanom nekik. – morogta Caleb, fejét vakarva.

– Most én mondjam azt, hogy ne hibáztasd magad? – kérdezte Salinae cinikusan. – Valahogy majd csak kijutunk innen. Előbb, vagy utóbb.

– Könnyen beszélsz, de én félek. – vallotta be halkan. – Piszok sötét van, és a hangok meg a szagok. Ugh, a gyomrom felfordul, ráadásul megint elfog a pánik.